1594. SZEPTEMBER 29. – A GYŐRI VÁR FELADÁSA
Fordítsuk tehát vissza tekintetünket a távoli múltba és a szemtanú naplójának, valamint az egyéb bizonyítékoknak részletes taglalása nyomán tegyünk kísérletet az események, illetve mozgató rugóiknak lehetőleg hiteles rekontsruálására. (E tanulmány az 1958-ban rendezett „Győri Napok" irodalmi pályázatán első díjat nyert.)
Amikor Lichtenstein György 1592-ben történt elhalálozása folytán Győr vára újból gazdátlanul állt, a tizenötéves háború fenyegető réme már komoran előrevetette árnyékát. Szinán nagyvezér telhetetlen csapatainak állandó betörései következtében évről-évre fokozódott a harci tevékenység, úgyhogy a végvárak védelmi vonulata folytonos hullámzást mutatott.
Palota török kézre kerülése után a Duna mentén húzódó útvonalak és erődítményeik jutottak közvetlen veszélybe. Győr vára a Budát Béccsel összekötő nagy fontosságú stratégiai útnak körülbelül a közepe táján volt s így bármelyik irányban haladó hadseregnek mellette kellett elvonulnia. Különösen vonatkozott ez a nyugat felé igyekvő haderőkre, mert a Rábaköz vizenyős síkságai természetes akadályt jelentettek a kitérést megkísérlő harci egységek számára.
Minthogy a szultánnak rég eltökélt szándéka volt, hogy a háborús események kiújulása esetén a császárváros ellen vonultassa fel óriáshadát, Győr kulcshelyzete a nyugati részek védelmében egyre nyilvánvalóbbá vált. A törökellenes védővonal e jelentős pontjára tehát az udvarnak olyan várkapitányt kellett volna ültetnie, aki a hadihelyzet váratlan és esetleg válságos fordulataiban is gyorsan megtalálja a leghathatósabb ellenintézkedéseket.
Igaz, hogy a győri vár 1561 óta olasz szakemberek irányítása mellett, másfél évtizeden keresztül a korszerű erődítési technika követelményeinek megfelelő alakot öltött és ellenálló képessége a későbbi esztendőkben is egyre erősödött,.
Rudolf császár mindennek tudatában volt, amikor az új várkapitányt kiválasztotta, hiszen a kinevezési okirat külön is kiemelte, hogy: „ennek a helynek fontossága megköveteli, hogy ismét tekintélyes és rátermett parancsnok kerüljön .. ."2 a vár élére. Hardegg Ferdinánd gróf 1593. szept. 1-én aláírt hűségnyilatkozatában biztosította is hadurát, hogy feltétlen engedelmességén és becsületességén kívül legjobb tehetsége szerint látja majd el a rábízott súlyos feladatot. Az uralkodó Vneghitt baráti köréhez tartozó főúr jóhiszeműsége és császárhűsége tekintetében nem is volt baj, de rátermettségéhez, hadvezéri képességeihez már komoly megalapozottságú kételyek tapadtak. S hogy mennyire indokoltan, azt a bekövetkezett események alaposan igazolták.
Mi sem volt természetesebb, mint hogy a hadi tudományokban járatlan várparancsnok bizonytalansága, a legfelsőbb hadvezetés tehetetlenségével, sőt gyávaságával párosulva, csak katasztrófát idézhet elő. Így is történt. A győri vár idő előtti feladása végzetes fordulatot jelentett a háború további menetére. A négyéves török uralom a mérhetetlen pusztítások mellett, Pápa, Győr és Komárom térségében meghiúsította a felszabadító hadműveletek kibontakozását. Szerencsére Pálffy Miklós bravúros hőstette — Schwarzenberg Adolf hadvezéri irányításával — 1598- ban keresztül húzta az ellenség távolabbi terveit és Győr visszafoglalásával új lehetőségeket teremtett a török előnyomulási hullám tervszerűbb visszaszorítására.
Júl. 31-én vasárnap Szinán basa Győr alá érkezett 100 000 főnél nagyobb seregével és erősen megszállta az egész környéket. Az egyik sáncban felállított hét nagy ágyújával már a harmadik napon lövetni kezdte a várat a Szentdombi-bástya irányából. Később a Salm, illetve Középbástyán keresztül a magasabb épületeket, tornyokat vette célba az ellenség s közülük sokat szét is lőtt. Ezután az őrség házai, valamint a templomok következtek. Ezek közül is számos megrongálódott, sőt egy lőportorony fel is robbant. De voltak találatok a város többi részein, többek közt az építkezési anyag udvarán is, egyes ágyúgolyók pedig a város felett a táborba estek. így azon a napon is — éppen vasárnap —, amikor embereink a Ratzenbergnél9 vesztegeltek, a török nagy erővel rajtuk ütött, úgyhogy igen komoly volt az összecsapás. E csatározásokban a támadók is sok embert vesztettek, de részünkről kétszázan estek el, főleg lovasok és előkelőbb harcosok.
Aug. 12-én az ellenség állítólag további erősítéseket kapott és pedig hír szerint 40 000 főnyi tatár sereg érkezett segítségére. Aug. 15-én reggel a törökök, sőt nagyobb részükben tatárok nagy erővel keltek át a Dunán. Előzetesen három földsáncot készítettek a város alatt a Duna mentén.
Aug. 15-től 19-ig az ellenség a már említett földsáncokból futóárkokat épített ki állásaink irányában. Ügy szintén további sáncokat készített, egyre közelebb, városunk falai felé. Nyugodtan el lehet mondani, hogy a törökök szinte állandóan dolgoztak valamin.
Aug. 19-én délután két óra felé embereink, — még pedig először a magyarok, — kirohanást intéztek a Magyar-bástya megkerülésével a török földsáncok felé és még az éjszaka folyamán visszavetették az ellenséget, 400 lépésre a fehérvári kaputól.
A szigetközi tábor egyre erősödött, a szomszédos vármegyékből, de az ország távoli vidékeiről is jöttek harcosok, sőt a külföldről is, így pl. Morva- és Csehországból lovasok, nyugatról frankok, úgyhogy a gróf emberein kívül — Nádasdy seregével együtt — létszáma kb. 80 000 főre emelkedhetett.12 Ugyanezen a napon az ellenség: először lőtt ki robbanó ágyúgolyót a városra, még pedig éjjel, de nagyobb kárt nem okozott, mivel a lövések szerencsére nem voltak jól irányítva.
Aug. 27-én a törökök egész napon át nagyméretű golyókkal lőtték a várost, szűnni nem akaró erővel; éjszakára már robbanó golyókat röpítettek az épületek közé, de a kár csekély volt. — Közben az ellenség állandóan azzal is foglalatoskodott, hogy rőzsekötegek bedobásával feltöltse a várárkot.
Aug. 29-én az ellenség csak egy nagyobb ágyújával tudott bennünket tűz alá venni, a többit sikerült mind beszögeltetnünk; éjszaka 11 óra körül azonban már öt nagy ágyúval lőtte városunkat.
Szept. 6-án az ellenség több nagyméretű ágyút vontatott a fehérvári kapu előtti földsáncba, majd korán reggel egyszerre hét ágyúból zúdított erős kereszttüzet a városra, úgyszólván megállás nélkül. Az éjszaka folyamán török gyalogos részek is áthúzódtak a Szentdombi-bástya előtt lévő sáncokból a fehérvári kapu környékére.
Ezen a napon a várban is sokan meghaltak súlyos sebesülésük folytán. Braun komáromi várkapitány írásban közölte velünk, hogy Komáromnál három török átkiabált a Dunán, hogy beszélni szeretnének velünk; sokáig tartott a vita, végül is magyarok átmentek hozzájuk (két török volt ott és egy tatár); ezek kijelentették, ők azért volnának itt, hogy megbeszéljék, vajon nem lehetne-e békét kötni, hogy azáltal az ország megmeneküljön a további romlástól és a nép a szörnyű pusztításoktól. A magyarok mindenesetre kérték erre vonatkozó ajánlatukat, hogy felsőbbségüknek jelenthessék a történteket és abban egyeztek meg, hogy a választ másnap ugyanezen a helyen majd megadják.
Szept. 8-án az ellenség hajókon nagy erőkkel átkelt, benyomult sáncainkba és mivel ágyúival a vízen át jól tudta csapatait támogatni, a nyomosztó tűz hatása következtében fel kellett adnunk néhány állásunkat; igaz, hogy ennek során a törökök közül sokan elpusztultak és jó néhányan a Dunába fulladtak; részünkről három olasz herceg is megsebesült ezekben a harcokban.
A vár feladását megelőző utolsó hetek lefolyásáról különben Hardegg Ferdinánd is vezetett naplót, hogy feljegyzéseivel, tudósításaival mintegy igazolja magát a várható fejlemények miatt. Az ellenség ugyanis a szigetközi tábor eltűnése után még szorosabbra vonta ostromgyűrűjét, egyik sáncot a másik után építette ki, aknákat helyeztek el a várfalak tövében és ágyúival naponta pusztító tüzet zúdított a városra. A naplóegyes kitételei talán elfogultak, az események vázolása és időrendi következése azonban megfelel a való tényeknek, melyek Leo Mihály feljegyzéseivel párhuzamba állítva még érthetőbekké teszik az összefüggéseket.
Szept. 11-én korán reggel egy paraszt a Magyar-bástya előtt a contrascarpához jött és jelentette, hogy Szinán basától levelet hozott, sőt szóban közlendő üzenete is volna számunkra. Amikor Schilling kapitány ezt közölte a bástyán tartózkodó gróffal, az megparancsolta, hogy lőjjünk a jövevényre és űzzük el közelünkből; a kapitány azonban ekkor saját maga ment oda, megverte a parasztot és elhajtotta a vár alól.
A főtisztek igen rossz néven vették a kapitánynak ezt a cselekedetét,, mert súlyos következményektől tartottak. A gróf ezért a Zinn ezredes regimentjéhez tartozó porkolábok őrizetébe adatta a magáról megfeledkezett parancsnokot. Ezt követően az ellenség ismét erősebb tüzelés alá vette a várat;
(Hardegg F. naplója.) Szept. 22-én: „Újból értesítettem a császári fenséget a helyzetről és közöltem vele, hogy legalább 3—4000 emberre lenne szükségem; ezek nélkül nem tudom majd tartani az erődöt, míg segítségükkel ki lehetne várni a felmentő sereg beérkezését; de egyik levelemre sem érkezett válasz! — Ezen a napon az ellenség ostromba kezdett a Közép-bástyánál, amely reggeltől dálután 4-ig tartott.
(Hardegg F. naplója.) Szept. 23-án: „Az ellenség folytatta a rohamokat reggeltől estig, de ellenállásunk folytán, valamint a sánckosarak és mellvédek miatt hátrálnia kellett; a következő éjszakán, kb. két órakor, a Magyar-bástyánál akna robbant, a Közép-bástyánál viszont mi robbantottunk aknát."
(Hardegg F. naplója.) Szept. 25-én: „A tüzérek hanyagsága következtében az ellenség a Közép-bástyát rohamozta és be akart hatolni az erődbe; mikor azonban látta, hogy a várőrség férfiasan ellenáll, felhagyott e szándékával. Ebben az ütközetben Linn ezredes és von Arch tábornok halálos sebet kapott.
Ezen a napon tudattam a császári fenséggel, hogyha segítséget nem kapok, nem bírom tovább tartani a várat; választ azonban erre sem kaptam, még vigasztaló sorokat sem; ezután a harcolókat annyira elkeserítette, hogjr a vár további sorsa kétségessé vált.
(Hardegg F. naplója.) Szept. 26-án: „Az ellenség olyan erővel ostromolt bennünket, mint eddig még soha; minthogy egy aknánk ismét készen volt, a főtisztek tanácsára harmadszor is felrobbantottam az aknát, miáltal a rohamozó törökök újból a vízbe hullottak. Utána azonban még nagyobb erővel folytatták a támadást és ekkor már hátrálnunk kellett; az ágyúkat a védőbástya ellen fordították és sok kárt okoztak benne. Szerencsére közelgett az éjszaka s így a védelmet nagy nehézségek árán biztosítani tudtuk."
(Hardegg F. naplója.) Szept. 27-én: „Greis ezredes és Bleichrodt tábornok, akiket a Közép-bástya védelmére rendeltem ki, jelentették, hogy a gondjaikra bízott bástyát már nem bírják sokáig tartani; az ellenség tüzelésétől éjjel-nappal sokat szenvednek, a harcosoknál mutatkozó veszteségek nagyok. — Ekkor a főtisztek tanácsát kértem, hogy mit tegyünk; azt mondták, hogy hiábavaló minden erőlködés, az erődöt nem tudjuk huzamosabb ideig tartani, mert kevesen vagyunk az ellenséggel szemben és a további sáncépítéshez, erődítéshez sem embereink, sem szerszámaink nincsenek; csekély számú harcosunk a két bástyán 10 egész napon keresztül teljes felszereléssel őrködött s öt nap alatt 36 ostromot élt át; emellett nem volt más élelmük, mint egy-egy cipó kenyér és néha egy pohár bor; ezáltal annyira legyengültek, hogy az elalvasnak sem tudtak ellenállni; mi főtisztek vettük át az őrséget, mert még azt sem bírták ellátni. A két bástyán németek, olaszok, magyarok voltak, kb. 1000—1000 fő, de sokan közülük elestek, megbetegedtek, vagy a házakban rejtőztek; ez utóbbiakat azután már sem dobpergéssel, sem jó szóval nem lehetett rejtekhelyükről előhozni, mint ahogyan az már szokásos az ilyen paraszti népségnél; így az ostromnál maradt kevés harcos — 300 olasz és 100 egyéb — öt bástyát és három kaput védelmezett. A cortinán és lent a városban már nem találtam harcképes embert, kit a hiányzó védők helyére állíthattam volna. Ha én aknával több ízben nem megyek a segítségükre, még eddig sem tudták volna magukat tartani, mert védőpajzsaikat a legtöbben eldobálták s végül kövekkel védekeztek, amíg csak lehetséges volt.
A fehérvári kapu előrésze annyira meg volt rongálva a belövésektől, akkora nyílás tátongott rajta, hogy egy ember könnyen átbújhatott a résen. A Középbástyánál szintén igen előnyös megközelítési lehetőség volt kiképezve; 16 ölnyi széles feljáróján még a lovasság is kényelmesen felmehetett, vagy pedig az ellenségnek néhány száz embere ott nyugodtan meghúzódhatott.
A további fejleményekről Hardegg Ferdinánd már nem emlékszik meg feljegyzéseiben, de az események drámai alakulása következtében erre már nem is volt lehetőség. Az utolsó haditanács, mely a vár feladása mellett foglalt állást, nagyon súlyos kérdésben döntött, de kényszer-helyzetében nem látott más kiutat. A főtisztek a várparancsnokkal az élen, elhatározásukkal egyidejűleg tiltakozást juttattak el a főherceghez, melyben az alábbiakat adták tudomására: „Miután mi alulírottak úgy találtuk, hogy gyengeségünknél és az ellenség túlerejénél fogva Győr várát tovább tartani nem tudjuk, elhatároztuk, hogy egyezkedés céljából tárgyalást kezdünk az ellenséggel. A mai napig számtalan támadást vertünk vissza, de emberek, katonák és jó tisztek hiányában tovább nem bírnánk azt, amit eddig megtettünk. Ahhoz pedig, hogy beássuk magunkat, sem hadieszközeink, sem időnk nincsen. Egy ilyen hatalmas ellenséggel szemben, mely bástyáinkon már két helyen befészkelte magát, semmiképpen sem tudunk ellenállni, visszaveréséhez pedig csekély a saját erőnk. Tekintettel arra, hogy Fenségedhez már több ízben küldtünk hírnököket, de segítséget egyetlen egyszer sem kaptunk, így kellett döntenünk, minek hiteléül e sorainkat sajátkezűleg aláírtuk és pecsétünkkel elláttuk. Győr, 1594. szept. 27." — Aláírások: Hardegg Ferdinánd gr., Zinn, Siegesdorf, Ormondi, Rossi, Greis, Bleichrodt, Izdenczy, Szőgyi.
1594. SZEPTEMBER 29. 11:00
Ferdinand Hardegg várkapitány ezen a napon adta át Győr város kulcsait Szinán pasa nagyvezír főtisztjeinek a szabad elvonulás fejében, miután közel két hónapig tartó ostrom után a vár feladása mellett döntöttek
Az 1594-es ostromot ábrázoló korabeli metszet, ltsz.: HD. 75.59.1
Győr 1594-es ostroma, ltsz.: HD. 75.43.1.
A Haditanács és Mátyás főherceg tanácsadói szerint semmi nem indokolta a megadást, hiszen Győr a legjobban felszerelt, és a legerősebben megépített vára volt a kereszténységnek. Ezért Hardegget és Niklas Perlin ezredest október 9-én Bécsben fogságba vetették és bíróság elé állították. A szigorú ítéletet, miszerint Hardegg jobb kezét – amivel az egyezséget aláírta és a város kulcsait átadta – vágják le, és egy vasrúdra tűzve a bécsi vár falára tűzzék ki, őt magát az akasztás után három napig hagyják a bitófán, az uralkodó kegyelemből a kéz és a fej egyidejű levágására és a holttest azonnali eltemetésére mérsékelte. Az ítéletet 1595. június 15-én 9 órakor a bécsi Am Hof téren hajtották végre.
Hardegg pere és kivégzése, ltsz.: HD.75.62.1.
Források: GYŐR ELESTE ÉS VISSZAVÉTELE A VALÓSÁG TÜKRÉBEN Dr. Lengyel Alfréd
A teljes egész dokumentum itt olvasható:
https://epa.oszk.hu/00000/00018/00100/pdf/EPA00018_hadtortenelmi_1959_02_167-221.pdf
Hargitainé Bartha Annamária
segédmuzeológus–történész