Apor Vilmos
Apor Vilmos győri püspök vértanúhalála
„A kereszt erősíti a gyengét, szelídíti az erőset” –
ez volt a püspöki jelmondata az 1945-ben vértanúságot szenvedett Apor Vilmosnak.
Karrierút
Az Apor család Erdélyből származott. Vilmos harmadik gyermekként született 1892. február 29-én, Segesváron. Néhány év múlva a család Bécsbe költözött az édesapa szolgálati helyének megváltozása miatt.
Apor Gábor 1898-ban váratlanul meghalt, az édesanya, Pálffy Fidélia ezután Bécsben nevelte gyermekeit, akiktől fegyelmezettséget, igénytelenséget és pontosságot kívánt. Ezt mondogatta nekik:
„Ha az ember válaszút elé kerül, válassza mindig a nehezebbet, mert biztosan az a helyes út.”
Az ifjú Vilmos a gimnáziumot Kalksburgban és Kalocsán végezte a jezsuitáknál. Ezt követően a győri egyházmegye szemináriumába jelentkezett, ahol az Apor családdal rokonságban lévő gróf Széchenyi Miklós püspök örömmel fogadta, és az innsbrucki egyetemre küldte tanulni. Itt alakult ki papi-lelkipásztori programja. Világosan látta, hogy a papi élet a lemondás útja, és a türelemnek, a szelídségnek és a fáradhatatlan munkásságnak kell jellemeznie.
Apor Vilmos 1930 körül
Apor Vilmost 1915. augusztus 24-én szentelte pappá Sigmund Waitz brixeni segédpüspök. Működését a nagyváradi egyházmegyében kezdte meg, ahová az 1911-ben áthelyezett Széchenyi Miklós püspök magával vitte. 1918 nyarán plébánosi kinevezést kapott Gyulára, ahol azelőtt káplánként szolgált.
1941. január 21-én kapta kézhez a pápai nuncius iratát, miszerint a Szentatya győri püspökké nevezte ki. A február 24-i püspökszentelés, amelyen nemcsak a főpapok és előkelőségek, de a szegény galbácskerti és krinolinkerti hívek is részt vettek, évtizedekig emlékezetes maradt Gyula történetében.
Apor Vilmos március 1-jén érkezett Győrbe, másnap megtörtént a hivatalos beiktatás. Az egykori gyulai plébános új szolgálati helyén, immár püspökként is emberszeretettel, alázattal kormányzott.
Első körlevelében felvázolta lelkipásztori programját: „A lelkekért való munka, a lelkek iránt való szeretet és lángolás, az a vágy, hogy »mindenkinek mindene« legyen, teszi a papi életet széppé és minden áldozatra képessé.”
Apor Vilmos főpásztor gyermekekkel
Apor Vilmos szívén viselte a polgári lakosság sorsát is. Sokakat befogadott, elhelyezett, anyagilag segített. 1944 áprilisában, Győr bombázása után maga is járta a város utcáit, hogy személyesen segíthessen a bajbajutottaknak. Találékony és bátor volt. Szoros kapcsolatot tartott fenn a szerzetesházak vezetőivel, így is sikerült sok menekültnek helyet szereznie.
A veszélyben szorosabb kapcsolat alakult ki a Dunántúl főpásztorai, különösen Mindszenty József veszprémi, Shvoy Lajos székesfehérvári és Apor Vilmos győri püspök között.
A gyengék védelme
1945. március 28-án a szovjet csapatok elérték Győrt. A győri püspökség pincéiben a menekültek száma egyre gyarapodott, 300-400 fő körül volt, a pincék mind megteltek. Az első orosz katonák csak a sötétség beállta után mentek a Püspökvár pincéjébe. A következő napok folyamán egyre gyakrabban látogatták a Püspökvárat. Apor Vilmos püspök minden orosz katonát személyesen fogadott a pince bejáratánál, és nagypéntek estig – bár a környezetében lévők kérték, hogy legalább nappal pihenjen egy kicsit – egyáltalán nem aludt, mondván: „Ha valami történik, ébren kell, hogy legyek.”
Az orosz katonák nagyon különbözően viselkedtek vele. Előfordult, hogy letérdeltek előtte és megcsókolták a gyűrűjét, de volt olyan eset is, hogy le akarták azt húzni, vagy fegyvereket keresve megmotozták.
Felkészülve mindenre, Győr püspöke kijelentette:
„Egyszer úgyis meg kell halni, inkább ilyenkor adja oda az ember az életét.”
Nagycsütörtökön Apor Vilmos a pincében mondta utolsó szentmiséjét.
Apor Vilmos sírjának egyik ablakképe
Március 29-én, nagycsütörtökön délelőtt a német csapatok a Rába túlsó partjáról, közvetlenül a Püspökvárral szemben húzódó állásaikból erősen lőtték a Püspökvárat, miután előző nap az összes hidat – így a Püspökvár közelében lévő Rába-hidat is – felrobbantották. Ugyanezen a napon a Püspökvár több aknatalálatot is kapott. A németek gyújtólövedékkel felgyújtották a Püspökvárral szomszédos székesegyház tornyát és tetejét, valamint az ugyancsak nem messze fekvő karmelita templom tornyát is. Az égő templomok látványa a püspököt nagyon lesújtotta.
Nagycsütörtökön a pincében mondta utolsó miséjét.
Elérkezett a nagypéntek. A püspök az ilyenkor szokásos szertartást nem tudta megtartani, de felolvasta Jézus szenvedéstörténetét.
Miután Győrben véget értek a harcok, katonák járták a várost, németeket keresve. Több csoport benézett a Püspökvár pincéjébe. A püspök felismerte a közeledő veszélyt. Két papját küldte a városházára, az orosz parancsnokságra segítségért, de hiába fáradtak. Azt sem tudták elérni, hogy katonai őrséget állítsanak a pince bejárata elé. Az orosz katonák mind sűrűbben és egyre hangosabban látogatták a Püspökvár pincéjét. A helyzet igen veszélyesnek mutatkozott. Jó tolmács sajnos nem állt rendelkezésre, ezt a feladatot egy szlovákul gyengén beszélő orvos végezte.
Apor Vilmos püspök nagypéntek délután nyíltan felszólította a jelen lévő férfiakat és külön az orvos tolmácsot is, hogy legyenek a segítségére, ha erélyesen kell fellépnie, hiszen – ahogy ő mondta – „egyszer úgyis meg kell halni, jobb tehát, ha az ember ilyenkor áldozza föl az életét”.
Szavaiból világosan kitűnik, hogy szándékában állt még az élete árán is megvédeni mindazokat, akiket oltalma alá vett. A fiatal lányokat, asszonyokat idős nőknek maszkírozták, így akarták elkerülni a szovjet katonák figyelmét.
Mártírhalál
A szovjet katonák a Püspökvár pincéjében német katonákat és órákat kerestek. Ahogy az órákat keresték az emberek karján, a kezekből látták, hogy a nők nem olyan idősek, mint ahogy az arcuk mutatja. Letépték a hölgyek fejéről a kendőt, és azt kiabálták: „Nyet mamka, nyet mamka, babka, babka.” Felfedezték az élelmiszerraktárakat és a borospincét is. Ekkor még békésen távoztak, azonban késő délután már illuminált állapotban érkezett vissza a katonák egy része. Krumplipucolásra kértek embereket. A püspök kérésére idős hölgyek és férfiak önként vállalkoztak a krumplipucolásra, a fiatalabbak eközben elbújtak. A katonák azonban nem fogadták el konyhai segítségül a jelentkezőket, és a fiatal nőkhöz ragaszkodtak.
Apor Vilmos a pince lépcsőjén feltartóztatta az orosz katonákat, és „Hinaus! Hinaus! Ki innen! Ki innen!” – kiáltással követelte a távozásukat. Egy orosz katona le akarta tépni Apor Vilmos püspöki mellkeresztjét, amit a püspök nem engedett. Dulakodás és fegyverropogás kezdődött. Pálffy Sándor – a püspök unokaöccse, aki akkor 17 éves volt – a nagybátyja elé ugrott és három golyót kapott. A püspököt is három golyó érte, egy a homlokát súrolta, a második a jobb karján reverendája és inge kézelőjét lyukasztotta át, a harmadik – a halálos golyó – a hasüregébe hatolt be. A püspök a lövések után összeroskadt.
A kórházba érve azonnal megoperálták. Ajkáról egyetlen jajszó sem hangzott el, pedig az orvostanárok véleménye szerint a gyomor és a belek szétroncsolódása igen nagy fájdalommal jár, amit fájdalomcsillapítóval sem tudtak enyhíteni.
1945. április 2-án, húsvétvasárnap hajnalán Győr püspöke hazaindult az örökkévalóságba. Halála hírét a bomba sújtotta város polgárai megrendülten fogadták. Ezzel szertefoszlott a legenda, hogy a szovjet hadvezetés az egyházi személyeket és intézményeket védelemben vagy kíméletben kívánja részesíteni. A kórház orvosi kara, kedvesnővérei és személyzete a halott főpásztort kikísérték a kapuig. Ott papjai vették át a hordágyat, és vitték a Káptalandomb felé.
Apor Vilmos már két napja halott volt, temetésére azonban még várni kellett.
Felravatalozására a leégett fedélszékű székesegyházban nem kerülhetett sor, ezért a Püspökvár gótikus kápolnájában, a Magyarok Nagyasszonya-oltár előtt ravatalozták fel. Ideiglenesen a karmeliták közeli templomának kriptájában kívánták elhelyezni, dr. Weisz Andor törvényszéki bíró fel is ajánlotta erre a célra a maga számára előre megváltott sírfülkét. Koporsó híján azonban még várni kellett a temetésre. A temetkezési vállalatok nem működtek. A magas, széles vállú főpap részére nem találtak megfelelő méretű koporsót. Fiatal papok vállalták, hogy asztalost keresnek. Elsősorban egy újvárosi mester segítségére számíthattak a Rába másik partján, csakhogy a hidakat a menekülő németek felrobbantották. Végül is csónakon érkezett meg a koporsó, nem minden kockázat nélkül.
1945. április 4-én, szerdán vonult le a menet a Káptalandombról a karmelitákhoz. A gyász a maga dísztelenségében minden pompánál megrendítőbben hatott. A szertartás egyszerűsége nem kevésbé. Pokorny Miklós apát-kanonok, káptalani helynök temette, tíz-tizenketten lehettek a menetben. Mindez méltó volt Apor Vilmos egyszerűségéhez.
1946 novemberében Papp Kálmán, az utód megyés püspök kinevezte azt a bíróságot, amely hivatalosan megkezdte Apor Vilmos volt győri püspök boldoggáavatási eljárását.
Az újratemetés elmarad
A vértanú püspök teste továbbra is a karmeliták kriptájában pihent. Már halálakor megszületett a terv, hogy a székesegyház Szent László-kápolnája legyen a végleges nyughelye. A háborúban elszegényedett papság és a hívők óriási összeget, százhúszezer forintot adtak össze a holttestet őrző síremlék költségeinek fedezésére.
Papp Kálmán megyés püspök a temetésről így rendelkezett: „1948. november 23-án, kedden délután 5 órakor és 24-én, szerdán délelőtt 10 órakor az egyházmegye összes harangjai negyedórát szóljanak. Örömmel közlöm ennek kapcsán Ft. Papjaimmal és szeretett Híveimmel, hogy Vilmos püspök művészi síremléke a székesegyház Szent László-kápolnájában elkészült. Hálásan köszönöm mindenkinek segítő hozzájárulását, s szeretettel hívom meg Ft. Papjaimat és Kedves Híveimet Vilmos Püspöknek folyó hó 24-én szerdán de. 10 órakor kezdődő ünnepélyes temetésére.
A temetési szertartás rendje: november 23-án, kedden délután 5 órakor püspökünk holttestét ünnepélyes gyászszertartással a Püspökvár Dóczy-kápolnájába hozzuk. A ravatal körül az egyházmegye papsága egész éjjel vigíliát tart. November 24-én, szerdán délelőtt 10 órakor átkísérjük a székesegyházba, ahol főpapi gyászmise és temetési szertartás után a Szent László-kápolnában felállított síremlékbe a feltámadásig nyugalomba helyezzük.”
Sok hívőt, papot, tisztelőt vártak a temetésre, Mindszenty József bíborossal az élén az egész magyar püspöki kar bejelentette részvételi szándékát. November 20-án azonban az Egyházmegyei Hatóság Papp Kálmán püspök aláírásával szűkszavú értesítést küldött szét: „Értesítem, hogy b.e. báró Apor Vilmos győri püspök úrnak november 23-ra és 24-re tervezett temetése elmarad.”
Az történt ugyanis, hogy november 20-án, szombaton este a belügyminisztérium képviselői és a politikai rendőrség ezredese, akik magukkal vitték a győri főispánt is, megjelentek a Püspökvárban, és átadták a püspöknek a polgármester határozatát, aki megtiltotta az exhumálást. Az átvitelt felfüggesztették, és a püspököt kötelezték, hogy a meghívottakat értesítse a temetés elmaradásáról, mert „Apor Vilmos tervezett temetése sértené az ország külpolitikai érdekeit”.
Papp Kálmán erőteljes tiltakozása sem vezetett eredményre. A belügyminisztérium szervei még akkor éjjel tudatták a püspökkel és a plébánosokkal, hogy a temetés elmarad. „Az akkor már teljesen kommunista kézen lévő belügyi hatóságok – a betiltás miatt felháborodott hívek tüntető akciójától való félelmükben – az átvitel, illetve a temetés tervezett napjára rendkívüli rendszabályokat léptettek életbe. Kétszáz fővel megerősítették a győri rendőrséget, és mozgósították a tűzoltóságot. Egész éjjel titkosrendőrök állták körül a karmeliták templomát, és lovas rendőrök járőröztek a belvárosban, nehogy a »fekete reakció« ellopja a holttestet. A karmeliták temploma és a székesegyház felé vezető utakat barikádokkal zárták el. A két templomot összekötő utcára pedig munkásokat rendeltek ki, hogy törjék föl a kövezetet. A barikádokon kívül rekedt győriek részint gúnyos megjegyzésekkel, részint keserű mosollyal nyugtázták az útjavításnak álcázott szándékot.”
Ugyanilyen durva és nevetséges eszközökkel akadályozták meg, hogy a vidék népe részt vehessen az esetleges Apor-tisztelgésen. A rendőrség aznap igazoltatott mindenkit, aki vonaton, autóval, kerékpáron, gyalogosan vagy csónakkal Győr felé közeledett. Csak az léphetett a város területére, aki igazolni tudta, hogy ott a munkahelye. A politikai rendőrség még a síremlék fényképének és a halotti emlékképnek a kinyomtatását is megtiltotta.
Epilógus
A magyar és az európai közvélemény nyomására az Apor-temetés ügye negyven évvel később ismét előtérbe került és elodázhatatlan lett.
Az Állami Egyházügyi Hivatal azonban még mindig csak csendes temetést engedélyezett. Így Apor Vilmos második temetése a székesegyházi szarkofágba 1986. május 23-án – néhány idős kanonok jelenlétében – dísztelenebb és szegényesebb volt, mint az első.
Röviddel halálát követően gyóntatója írásban kérte, hogy indítsák el a vértanú püspök boldoggá avatásának ügyét.
Az eljárás 1946-ban meg is indult, de 1949-ben fel kellett függeszteni, és csak 1989-ben lehetett folytatni. Az előkészítő munkálatok 1996-ra fejeződtek be. Az úgynevezett pozíciót – amely a boldoggá avatáshoz szükséges összes dokumentumot tartalmazza – díszkötésben nyújtották át II. János Pál pápának 1996 szeptemberében, győri látogatásakor, amikor a szentatya Apor Vilmos sírjánál imádkozott.
Hosszú várakozás után Apor Vilmos vértanú püspököt II. János Pál pápa 1997. november 9-én a boldogok sorába iktatta.
Apor Vilmos síremléke Győrben
Apor Vilmos szobra Budán
forrás: Magyar Kurír, Rubicon