Az Országház ünnepélyes átadása

1885. október 12.   -  1902. október 8.     17 év építési idő

Az új Országház nemcsak építészeti, hanem elsősorban politikai kérdés volt. Az országgyűlés 1880-ban döntött az építészeti tervpályázat kiírásáról. A nyertes Steindl Imre hatalmas feladatot vállalt magára. A művészeti megvalósítás a kortársak dicsérét és bírálatát egyaránt kivívta, de abban valószínűleg mindenki egyetértett, hogy a 17 évig tartó gigaberuházás az ország egyik legmeghatározóbb építkezése volt. A nemzeti parlament építése 138 évvel ezelőtt, 1885. október 12-én kezdődött.

Az országgyűlési bizottság 1882-ben a leendő magyar országház építésére pályázatot írt ki. A pályázók között olyan elismert nevek szerepeltek, mint Hauszmann Alajos, Freud Vilmos vagy Emil Fröster. A zsűri azonban a beadott 19 pályamű közül Steindl Imre műegyetemi tanár munkájának, az Alkotmány I. - nek ítélte a fődíjat. 

Az Országház építésének gondolata jóval korábbi, minthogy Steindl irodájának tervezői először papírt és ceruzát ragadtak volna. Az Országház felépítésének ötlete először a 19. század első felében, az 1830. évi országgyűlésen merült fel konkrét javaslat formájában, ám majd' egy évtizedet kellett várni az első lépésekre. Ezalatt az idő alatt József nádor az előzetes tervek és a hozzávetőleges költségvetés kidolgozásán fáradozott, majd felkérte Pollack Mihályt, a kor egyik legkiemelkedőbb magyar építészét az épület megtervezésére, anélkül, hogy az épület helyét megjelölte volna. 

1840-ben Pollack Mihály készített már egy tervet, de ezt az 1843/44-es országgyűlés mellőzte és helyette egy tervpályázatot írt ki. A beérkezett 42 magyar és külföldi pályaműből egy sem maradt fenn, így e korai elképzelésekről nem sokat tudunk.

A Pollack-féle elképzelés szerint így nézett volna ki a magyar parlament:

Van der Nüll és Sicardsburg Országház-terve, 1844. :

Wilhelm Stier pályaterve:

Hauszmann Alajos - "Patres conscripti" című pályázat - díjazott. A bíráló bizottság értékelte a tervrajz áttekinthetőségét.:

Schickedanz Albert és Freud Vilmos - "Alkotmány II." című pályázat - díjazott. A legfelgyelmezettebbnek és legösszefogottabnak ítélt terv:

Otto Wagner és társai - "Scti. Stephani Regis" című pályázat - díjazott. Hibául rótták fel, hogy nem praktikus: a két üléstermet a hosszú épület két végére tervezte.:

Fellner és Helmer - "Moriamur pro rege nostro" című pályázat. Hibája az elbírálók szerint, hogy a kupola szervetlenül nyúlik ki az épületből, és zaklatott hatást kelt az épület sziluettje. 

Steindl Imre - "Alkotmány I." című pályázat - díjazott, végül a pályázat győztes terve.:

Az egykori reformországgyűléseket Pozsonyban tartották. Az első népképviseleti országgyűlés 1848. június 5-én Pesten ült össze: a képviselőház a Vigadóban, a főrendiház a Nemzeti Múzeum dísztermében. A szabadságharc miatt a kérdés aktualitását veszítette, majd ideiglenes megoldásként 1865-ben, Ybl Miklós tervei alapján, a mai Bródy Sándor utcában megépült a Képviselőház. A felsőház továbbra is a Nemzeti Múzeumban ülésezett.

Steindl Imrével az Országház Építési Végrehajtó Bizottság 1885. március 5-én kötött szerződést a kivitelezési munkálatok építészeti vezetésére. Ebben lényegében a munka egészére nézvést szabad kezet kapott. Steindl ki is használta mozgásterét. Az épületet, felszerelését és műalkotásait egyetlen egységként képzelte el, ennek megvalósításához pedig végig kezében tartotta az irányítást. Az egyes munkafázisokat a megbízható, elképzeléseit ismerő és azok szerint eljáró kollégáira, tanítványaira bízta.

Ahogyan Sisa József – Az Országház építészete és művészete címmel 2020-ban megjelent, több mint 800 oldalas monográfiája szerzője – írja: „a cél érdekében a megvalósítást szorosan kézben tartotta, és ügyesen manőverezve kártyáit gyakran még megbízóival szemben sem terítette ki.”

Steindl nem volt könnyű tárgyalópartner, amit az épület felszerelési tárgyairól kialakult vita is bizonyít. Az eredeti szerződés ugyanis nem tartalmazta ezen elemek pontos listáját. A megrendelő bizonyára ezek egészét ideértette, nem úgy a vezető építész, aki 1893-ban anyagi követeléssel lépett fel.

Gróf Tisza Lajosnak, a végrehajtó bizottság elnökének miniszterelnökhöz írt felterjesztéséből az sejthető, Steindl a visszalépés lehetőségét is megpendítette célja elérése érdekében. Taktikája bevált: a kért összeget megkapta, és a következő évben új szerződést kötöttek vele az épület belső díszítéseinek és berendezési munkálatainak építészeti művezetésére.

Az 1885. október 12-én megkezdett építkezésen 17 esztendőn keresztül 69 iparos és vállalkozó átlagosan ezer munkása vett részt. Az Országház építése óriási szervezést igényt, a több tucatnyi kivitelező megbízását, irányítását, ellenőrzését összehangolt csapatmunkává kellett formálni, ami napjaink projektmenedzserei számára is szép kihívást jelentő feladat lett volna. Steindl Imrét egy nagyjából harminc fős iroda segítette, amely fölött erős kontrollt gyakorolt. Az iroda vezetői megbízható és jó segéderők voltak, akik főnökük intenciói szerint vitték az ügyeket.

A földmunkák az épület helyszínéül kijelölt rakparti Tömő-téren (ma Kossuth-tér) 1885 októberében kezdődtek el, majd a 176 ezer köbméter föld kitermelés után, javarészt magyar építőanyagokból, 17 éven át folyamatosan építették a kor legnagyobb beruházását jelentő Országházat.

A historizáló ekletika jegyében született 268 méter hosszú, 123 méter széles épületnek az eredeti tervek szerint az 1896-os millenniumi ünnepesség sorozatra kellett volna elkészülnie, a menet közben szükségessé vált építészeti változtatások miatt azonban nem tudták tartani a kitűzött határidőt. A helyzetet tovább nehezítette, hogy az építkezés alatt komoly finanszírozási nehézségek léptek fel: a beruházás a 18 millió koronára tervezett költségvetést jócskán meghaladva, több mint 37 millióba került.

Steindl a képzőművészeti alkotások közül a szobroknak szánt kiemelkedő szerepet. 450 szobrot vettek tervbe, de az ebből megvalósult 242 is nagy mennyiség. Ezek közül 90 az épület külsejére, 152 a belsejébe került. A figurák a magyar történelem nagyjait sorakoztatták fel, megteremtve ezáltal a legnépesebb nemzeti panteont.

Az eklektikus-neogót épület a kortárs építész- és kritikus körökben nem aratott egyöntetű sikert, voltak akik éles kritikával illették Steindl munkáját. Gyakori bírálatot váltott ki az intenzív színhasználat. Az erőteljes aranyozás és csillogó műmárványozás kíséretében megjelenő Zsolnay-féle kerámiaelemeket és festéseket a kritikusok hivalkodónak és talminak érezték. Soknak találták a színt, az anyagtípust, a stílusok vegyítését.

Ignotus, a Nyugat főszerkesztője polgári radikális beállítottságú műkritikusként nem kímélte Steindlt: „...adok én nektek román famennyezeteket, megtörve versaillesi plafondképekkel, középkori kreuzgangokat (kerengő), megrakva mexikói cserépfigurákkal; adok bőrmunkát, gipszmunkát, mozaikmunkát, üvegmunkát, famunkát, vasmunkát, bronzmunkát és aranyozó munkát, hogy szemetek-szátok eláll bele.”

A Steindl tragédiája című cikket olvasva úgy tűnik, Ignotus az aranyozást is sokallta: „Ha valakinek a lába hüvelykujját bearanyoznák, abban kelhetne olyan érzés, mint amilyet az új országháza belsejének aranyozott oszlopfejei és talpai keltenek.”

Nem volt Ignotus véleménye egyedi, kétségtelen, hogy az Országház stílusa sokak számára tűnt elavultnak. E mögött a századfordulón zajló ízlésváltás folyamata húzódott meg, amely a „soha sincs visszatetszőbb és nevetségesebb, mint a tegnap művészete” summázatban foglalható össze.

Az érvvel szemben Steindl Imre így foglalt állást:"Az egész épületet góthikus stílusban terveztem. A középkornak e remek stílusa... lelkesedést keltő tökéletes szépségeivel, magasba törekvő határozott formáival az anyagi világnak a szellemi világgal való összeköttetését legszebben jeleníti... Én az új országháznál új stílust nem akartam teremteni, mert kőbe alkalmazható építészeti formáink nemzeties jellegének nyoma sincs sehol s egy ilyen századokra szóló monumentális épületet ephemer részletekkel nem kezelhettem, hanem igen is arra törekedtem, hogy a középkornak e remek stílusába szerény módon, óvatosan, mint azt a művészet okvetlenül megkívánja, nemzeti és egyéni szellemet hozzak be." 

Tömeg, stílus és elhelyezés is szimbólumértékű volt tehát: az épület két hatalmas szárnya a felső- és az alsóháznak adott helyet, a történetiséget sugalló neogótikus stílustól idegen központi kupola a két ház egységét jelképezi, elhelyezésében pedig érvényesül a gyakori szempont: a törvényhozás az uralkodói palotával átellenben legyen. Budapesten az ugyan nehezen volt megoldható, lévén a királyi palota a budai Várban, de a pesti Duna-parton elhelyezkedő Országház a maga kupolás tömegével jó városépítészeti ellenpárját adja a budai Várpalotának.

Az 1902. október 8-án átadott 18 ezer négyzetméteres Országház legimpozánsabb része a pompázatos díszlépcső és a 27 méter magas kupolacsarnok, amelyet a politikusokon kívül a parlamentbe érkező turistacsoportoknak is módjukban áll megcsodálni. 

Maga az épület 268 m hosszú, 123 m széles és 96 m magas, utalva a honfoglalás évére, 896-ra. Az épület alapterülete 17 745 négyzetméter, 27 kapuja van, belül 29 lépcsőház és 13 személy- és teherlift szolgálja a közlekedést és a szállítást. Az épületben valamivel több mint 200 irodahelyiség található.

Az Országház a továbbiakban magába foglalja többek között a nagyebédlőként funkcionáló Vadászteremet, a Gobelintermet, a Delegációs termet, az Országgyűlési Könyvtárat, a miniszterelnöki rezidenciát, a képviselőházi üléstermet, valamint annak „ikertestvérét”, a főrendi üléstermet.

Akire büszkék lehetünk: Steindl Imre

Az 1839. október 29-én született Steindl Imre a budai műegyetemen, majd Bécsben tanult, itt lett a gótika ismerője és rajongója. 1870-ben második díjat nyert gót stílusú tervével a pesti Váci utcai Újvárosháza építésére kiírt pályázaton, de a város kívánságára meg kellett változtatnia a terveket. Steindl hihetetlen gyorsasággal készítette el a módosításokat, így az építkezés zavartalanul folyhatott. Ő érte el azt is, hogy nagyméretű közgyűlési terem épüljön, amely ma is az önkormányzat reprezentatív helyisége. Steindl 1869-től a budai műegyetem helyettes, majd 1870-től rendes tanára lett, így számos kortársával ellentétben nem kellett magánmegbízatásokra elapróznia tehetségét, bérházakat szinte alig tervezett. 1880 és 1882 között az állatorvosi egyetem Rottenbiller utcai pavilonjait, majd a régi műegyetem (ma az ELTE Múzeum körúti épületei) újjáépítését is rábízták, ezek nyerstégla-burkolatú neoreneszánsz alkotások, terrakotta díszítésekkel. Steindl eklektikus művész volt, a magyar historizáló építészet egyik legkiválóbb, egyéni képviselője. Ő tervezte az aradi városházát, a pesti kereskedelmi és iparbank székházát, az első, egyemeletes debreceni Arany Bika szállót. Utolsó műve az erzsébetvárosi plébániatemplom a Rózsák terén, amely 1895 és 1901 között valósult meg, a neogótikus templom is Zsolnay-kerámiadíszeket kapott. A kor legtöbbet foglalkoztatott műemlék-restaurátoraként ő restaurálta a szegedi ferences templomot, az iglói és bártfai templomokat. 1870-ben megbízták a vajdahunyadi vár helyreállításával, ennek során a műemléket vadászkastéllyá kellett átalakítania az uralkodó, Ferenc József számára. Mindez ma már durvának tekintett átépítéssel járt, de akkor a műemlékvédelem szabályai megengedőbbek voltak, a munka azonban pénzhiány miatt nem fejeződött be. A kassai dóm, a Szent Erzsébet-székesegyház Steindl által irányított rekonstrukciója kisebb hiányok pótlásának indult és teljes újjáépítés lett belőle. 1877 és 1901 között új rendszerben boltoztatta át a templomot, a faragott kövek zömét kicseréltette, de a hiányzó déli torony megépítését nem sikerült elérnie. Budapesten a Belvárosi plébániatemplom szentélyét állította helyre 1889–90-ben. Steindl Imre fő műve a budapesti Országház, amely a főváros jelképe lett. Az 1882-es tervpályázatra beadott neogótikus terveit a bírálóbizottság „a magyar alkotmány és nemzeti öntudat legmegfelelőbb építészeti kifejezésének” minősítette. Magyarország egyik legnagyobb épületének hossza 268, szélessége 118 méter, a kupolacsúcs magassága 96 méter. A mozgalmas tömegű, kőcsipkés, historizáló architektúra logikus belső térrendszert és korszerű épületgépészeti kialakítást rejt. Az épületbelsők kialakítása sokszor reneszánsz és barokk szellemben történt, főleg a hatalmas, egyetlen lendülettel felvezető főlépcső mutatja tervezője téralkotó képességeit. Steindl néhány héttel az Országház 1902. október 8-i átadása előtt, 1902. augusztus 31-én halt meg Budapesten. Fontosabb írásaiban saját műveit, a kassai dóm restaurálását, az Országház építését ismertette. Portréja az Országház társalgójában látható, a Parlament közelében utcát neveztek el róla, és nevét viselte az Országház előtti Kossuth tér átépítésének nemrég megvalósult terve.

Steindl Imre (jobb szélen) tanítványaival Gyulafehérváron 1895 körül (Forrás: Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ) 

https://www.parlament.hu/web/orszaghaz/orszaghaz-nevezetes-helyszinei