Hóhelyzet 1987

Engedjék meg nekem, hogy a száraz (havas) tényeken túl, a saját magam szemszögéből is elmeséljem a megélt eseményeket.

Akkoriban Győrben a Dobi István laktanyában szolgáltam, hivatásos katonaként.  Bizony jelentősen kivettük a részünket a „hómentésben”. 

Kezdjük a száraz tényekkel. 

A hideghullám Európa sok országát sújtotta. Csehszlovákia egyes részein -34 fokot mértek, míg Leningrád közelében -45 fokig süllyedt a hőmérséklet. Görögországban is volt halálos áldozata a hidegnek és a viharnak.

1987. január 12-ére virradóra Magyarországot belepte a hó. Több megyében szinte az összes út járhatatlanná vált. A Magyar Hírlap beszámolója alapján Győr-Sopron, Vas és Veszprém megyében valamennyi mellékút járhatatlan volt. Bár az előző napokban az újságok és a televízió is figyelmeztettek a várható havazásra és az erős lehűlésre, de ami érkezett, arra valószínűleg senki sem számított.

A rendkívüli küzdelem a zord időjárással egy héten át tartott. A havazás 1987. január 10-én, szombaton kezdődött. Az ítéletidőt az orkán erejű szél tette teljessé – az Alpokalján 115 kilométer/órás széllökést is mértek –, ami helyenként több méter magas buckákat emelt.

Ember feletti küzdelem.

Aki élt, pontosan tudja, hol volt és mit csinált 1987. január 11-én és az azt követő napokban. A hóréteg január 19-re Győrben 44, Sopronban 36 cm-esre hízott. A legalacsonyabb hőmérsékletet január 13-án regisztrálták: Győrben –23,3 fok volt. Autóba ülni életveszélyes vállalkozás volt, buszra szállni reménytelen. Marcalvárosban élők máig emlegetik, amikor az Oázisnál tetőig ért a hókupac.

Nem indultak a hókotrók

Hétfőn és kedden (január 12-13.) a fél ország nem jutott el a munkahelyére vagy az iskolába, szűkebb pátriánk is „megbénult”. A közútkezelő a főutak megtisztításával sem bírt, nemhogy a mellékutakéval.

„Az első hivatalos jelentésből megdöbbentő adatot kell idéznünk: 88 hókotró eszközből hétfőn reggel csak 13 (!) volt bevethető állapotban” – írta a Kisalföld 1987. január 13-án. Vagyis már akkoriban is inkább elméletben értünk el sikereket Tél tábornokkal szemben, ha őnagysága komoly támadásra szólította legfélelmetesebb hadtestét, a hófelhőket.

Először minden elakadt.

 A sínekre fagyott a hó, s amíg az egyik szakaszon olvasztották, a másikra újra ráhullott. Hétfőn és kedden (január 12-13.) a fél ország nem jutott el a munkahelyére vagy az iskolába, szűkebb pátriánk is „megbénult”. A közútkezelő a főutak megtisztításával sem bírt, nemhogy a mellékutakéval.

Kamionok, autók állták el az utakat, hétfőn egyetlen helyközi járat sem indult el, s kedden is csak néhány településre jutottak el azok a buszok, amelyeket be tudtak indítani. De a sofőrök kétharmada úgyis otthon volt, mert bejárók voltak, ők min utaztak volna? (Kisalföld, 1987. jan. 14.) A helyi buszok hétfőn reggel még elindultak, aztán a 7 órás harangkongásra 22 jármű akadt el. A boltokba eleinte – amíg lehetetlen volt a közlekedés – nem jutott ki az áru. Aztán az eladók néha este tízig is talpon voltak, hogy megvárják a kenyér érkezését, ami kiszámíthatatlanná vált.

A Magyar Néphadsereg és a hazánkban állomásozó szovjet katonák rendelkeztek olyan lánctalpas járművekkel, amelyekkel el lehetett érni a hótól elzárt településeket, ahová élelmet szállítottak, betegeket, szülő nőket hoztak ki onnan. Komoly szerep jutott a BMP-knek (azaz Боевая машина пехоты, gyalogsági harcjármű) is.

A mentést irányítók az ítéletidő első napján kérték a hazánkban állomásozó szovjet katonákat, hogy segítsenek az élelmiszer, a kenyér és tej szállításában.

Sok helyen viszont a szán lett a fő szállítóeszköz, s a közutasok és a magyar, szovjet katonák több száz embert mentettek ki az utakról. Egy osztrák férfi kocsija befagyott, gyalog vágott neki a szántóföldnek Hegyeshalomnál és eltévedt. A magyar közút munkatársai mentették meg, már nem tudott járni. (Kisalföld, 1987. jan. 14.) Sokakat fagyási sérülésekkel vittek kórházba és sajnos egyetlen éjszaka alatt négyen haltak meg a megyében, közülük hárman ittasan estek el az utcán.

Forródróton a hadsereggel

A legtöbb embernek teljesen mindegy volt, hogy magyar, vagy szovjet katona dolgozott a településen, a helyiek forró teával, étellel, süteményekkel kínálták a hóeltakarítókat.

Lánctalpasokat küldtek a mentőknek, a győrieket hétfőn öt szülő nőhöz hívták, tankok segítségével értek be velük a kórházba. Sok katona szenvedett fagyási sérüléseket, a hőmérséklet ugyanis többször -20 Celsius fok alá süllyedt, miközben viharos szél fújt. A felcser a visszaemlékezések szerint rendkívül büdös krémmel kente be a fagyott bőrfelületet.

Hatalmas kihívást jelentett a közműszolgáltatóknak, hogy legyen áram a településeken és próbálták helyreállítani a telefonösszeköttetést is. Akkor még nem voltak mobiltelefonok.

Az útfenntartónak azt is meg kellett oldania, hogy az emberei egyáltalán eljussanak a telephelyre a munkagépekhez, amivel elindulhattak az utak letakarítására.

Ezzel egyébként a legtöbb munkahely szembesült, ugyanis a munkatársak nem tudtak elindulni a munkahelyükre a betemetett utak miatt. Leállt a vasúti közlekedés is. Nagyon sok jármű rekedt az utakon. A buszvezetők nem hagyták el járműveiket.

A szárazföldön megközelíthetetlen helyekre helikopterrel juttatták el a szállítmányokat. 

MOST A SZEMÉLYES ÉLMÉNYEKET ÍROM LE, AZ AKKORI LAKTANYA PARANCSNOK - FODOR MIHÁLY -SZAVAIVAL ÖTVÖZVE.

„HÓÜTKÖZETBEN” 

Az elmúlt napok krónikáját összegezzük -a győri Dobi István laktanyában Fodor Mihály ezredes, helyőrségparancsnokkal. Rengeteg jegyzet az asztalon, szinte percre pontosan minden intézkedésről, eseményről. A „háttere mindannak, amiről a napi közlemények információrengetegében néhány rövid mondat, egy-egy kiemelkedő epizód láthatott csak napvilágot. — Időben információt kaptunk a rendkívüli időjárás közeledtéről — kezdi beszámolóját a helyőrségparancsnok. — Lényegében már január 9-ig megtettük a szükséges intézkedéseket, megfelelő összetételű hómentő csoportot hoztunk létre . . .

• Amit tudni kell, hogy Győrben volt annak műszaki kétéltű harcjármű (BPTSZ) készletnek a fele, amelyekkel háborús helyzetben a folyókon történő átkelésnél szükség volt. Boldog békeidőkben pedig télen a hómentésben, nyáron pedig az árvízi mentésnél szolgáltak. Nekem a 645-025 –ös számú gép jutott, két fő kezelőszemélyzettel.
• Ne szaladjunk előre ennyire. A hóesést már pénteken délután érzékeltük és az időjárás előrejelzése nagy havat jósolt. A munkaidő végeztével még egyszer átnéztük a gépeket a telephelyen, biztosítva annak indulási képességét.
• Szombaton és vasárnapi szakadatlan hóesésnél már tudtuk, hogy szükség lesz ránk. Az operatív törzs vasárnap délután már jelzéseket adott ki, hogy a katonai alakulatok bevetésre kerülnek a hóakadályok leküzdésében.

— Vasárnap este fél tízkor kaptuk a telefonértesítést, hogy a megyei pártbizottságon minden érdekelt részvételével operatív bizottságot hívtak egybe a helyzet pontos megítélésére és a kellő döntésekre. Egy órával később a helyőrségparancsnok már a laktanyából irányította a mentési munkálatokat.

• A hivatásos állomány összeszedésére úgy este 21 óra körül küldtek ki egy teherautót. Már mindenki készenlétben volt és vártuk a bevetés kezdetét.
•  Laktanyába történő beérkezésünk során tapasztaltuk, éreztük, ez most nem játék, nem egy HKSZ (harckészültségi gyakorlat). Már a sorkatonák is összepakolva, teljes lelkesedéssel készültek a nagy megmérettetésre.
• Elsőnek egy tiszti értekezlet volt, ahol mindenki megkapta saját feladatait. Nekünk a 025-ös személyzetének a betegszállítás, a kenyérszállítás területe, majd szabad kapacitás idején minden segítséget meg kellet adni a közúton rekedteknek.

— A legkritikusabb helyzet Mosonmagyaróvár és Hegyeshalom között alakult ki. aztán Kapuváron és Sopronban is. Mosonmagyaróvárra gyorsan mozgó lánctalpas jármüveket küldtünk, Sopron és Kapuvár megsegítésére, valamint Győrben is a szovjet alakulatokat kértük fel. — A legfontosabb feladatunk a betegek kórházba szállítása, az úton rekedlek mentése volt. Ezután következett a kenyér, a tej eljuttatása a lakossághoz, végül pedig az elakadt jármüvek kiszabadítása. Emellett természetesen gondoskodni kellett a Laktanya belső ellátásáról. Értesíteni kellett távol lévő katoniáinkat, csak akkor induljanak vissza, ha biztosnak latszik megérkezésük ... Fodor Mihály ezredes részletesen sorolja, már vasárnap éjjel hány gépjárművet, miiyen személyzettel helyeztek készenlétbe. Szinte minden és mindenki megmozdult. Éjjel — fél tizenkettőre beindult a teljes gépezet, s aztán attól kezdve már nem volt megállás.  --- Nagy Mihály főhadnagy vezetésével elindultak a járművek Mosonmagyaróvárra, a tejipari vállalat nyolc, a kenyérgyár három katonai járművet kért, köztük olyan eszközt, amivel Pannonhalmára Is el lehet jutni……   

• Ezek voltunk mi. Éjfél felé már szinte minden gépünk motorja járt. Elindításuk még akkor sem volt egyszerű, hogy minden akku és légpalack fel volt töltve az indításhoz. Itt jegyzem meg, ezek a gépek akksiról és levegőpalackról (sűritet levegő) és közösen a kettővel is képes volt indulni. Viszont a – 23 fok azért megtette a magáét. Többeknek gázlámpával kellett kiolvasztani a rendszert….Aztán percek múlva minden gép motorja zúgott, a szakadó hó, a jéghideg szél és hatalmas füst keverékét szipákolhattuk, már amikor a lefagyott orrunk engedte…
• Az első riasztást a Pk-tól hajnali kettő körül kaptuk. Menjünk a kenyérgyárhoz a Reptéri útra, kenyérszállítási feladat. Ám, mire odaértünk a portás bácsi futott oda, hogy a Pk. vár a telefonvégen. Feladat módosítás! Irány a szabadhegyi Kakas vendéglői útkereszteződés, ott vár a mentő. Irány Nyúl! Egy szülő hölgyet kell bejuttatnunk a korházba. A feladat így elsőre egyszerűnek tűnhet, de akkor abban az időben…A mentőt fel kellet csőrlőzni a lánctalpas rakodó felületére. A jeges síkosságon a fémes szerkezeten elég érdekes mutatvány volt. Ami most jött az még érdekesebb volt, az ifjú apa már várt bennünket Nyúlon a főút közepén integetve, pálinkás üveggel a kezében…A család a nyúli hegyekben lakott…Mint tudjuk oda személyautóval is elég volt felmenni, nem egy ekkora lánctalpassal. Hát bizony sok kerítés és villanyoszlop, közlekedési tábla bánta..A helyszínen az volt a szerencsénk, hogy a szemben egy üres telek volt és ott „sarkon” tudtunk fordulni. Kimásztunk a gép vezető fülkéjéből és próbáltam segíteni kihozni a hölgyet, de mikor leugrottam a hóba, mellig merültem el, a kezelőknek kellet vissza húzni. Végül is egy negyed óra múlva már úton is voltunk a korházba. Furán néztek ránk mikor a városba visszaértünk, milyen kompánia ez? Egy hatalmas lánctalpas és a fedélzetén egy villogó mentő, és benne egy vajúdó kismamával a mentősök…
• A kora délutáni órákban beszámoltak, a Győri rádióban a történetről, kislány született és fogadott keresztapa vagyok….(sajnos azóta sem találkoztam a családdal)

Hétfőn már egymást érték a kérések, lehetetlen felsorolni őket. Jármüvek indultak a határra, hogy élelmiszert vigyenek a vízierőmű dolgozóinak, ebéd kellett az óvodáknak, bölcsődéknek, sok szülő anyát, balesetet szenvedett embert szállítottak kórházba harcjármüvekkel.                                     — Nagyon dinamikus, intézkedőképes, hozzáértő irányító csoport jött létre — mondja a helyőrségparancsnok. 

 — A mentéseken, élelmiszerszállításon tevékenykedőkön kívül keményen dolgozott a „háttér” is, például a belső élelmezésben, a javítószolgálatban. Feszített munkája volt mindenkinek, igy a sorkatonáknak is. A szokásosnál bizony jóval kevesebb pihenő jutott...

• Következő fő feladatunk sem volt sima ügylet. A Csanaki malomból kellett lisztet vinni Pannonhalmára a kenyérgyárba. Maga a csanaki malom udvarára sem volt egyszerű bemanőverezni a láncost. Aztán következett egy kis testmozgás, kb. 15 tonna lisztet kézzel felpakolni a platóra…..Irány a pannonhalmai kenyérgyár. A gyár udvarán akkora volt a hó, hogy nem látszottak ki az udvaron betemetve álló Robur buszok. A lisztet lerakva, azokat próbáltuk a nagy hóból kihúzni és a község utcáin vontatva, beindulásra késztetni, Kevés sikerrel. Imádom a friss kenyér illatát, a gyárban élveztük is a forró, ropogós zsemléket, kenyereket. A kisült tömérdek kenyeret, péksüteményt a platóra kiterített tiszta szállító ponyvába takarva juttattuk el a győri kenyérgyárba további elosztásra. Emlékszem a kapun nem akartunk beférni, kicsit szűk volt. Egyetlen farmozdulattal kitágítottuk a kaput….

Néhány epizód az események sorából. Kedden este a megyei kórház kérésére a dénesfai szociális otthonba kellett gyógyszert, élelmiszert eljuttatni. Nyolcvan kilométeres út . . . Az egészségügyi szakiskolából egy diáklány eltűnését jelentették, feltehetően gyalog indult Dénesfára ott dolgozó szüleihez. Kutatáskor kiderült, biztonságba jutott, egy barátnőjénél van.  egy jármű a csornai kórházba szállított betegeket, onnan Börcsre ment egy szülő anyáért, s hozta Győrbe. . . Sok jármű kapott menet közben hasonló feladatot...  

— Nagyon jónak tartom az összefogást — mondja Fodor Mihály ezredes —, szükség is volt rá. Pár nevet említve a hivatásos állományból, mint Nagy Mihály, Söveges József, Horváth József, Nagy István, Kottyán Zoltán, Jagadics Zoltán…                                                                                          — Feltétlenül szólnom kell a rendőrséggel való jó együttműködésről, nagyon, sokat dolgoztak, a városi kapitányságok vezetői mindvégig személyesen irányították a munkát.

• Dénesfai kaland is jól kezdődött, a gyógyszerek és tisztító anyagok felmálházás után, megindultunk a közúton Csorna irányába. Mindjárt akadt is megint egy teherautó, amit ki kellet húzni a hóból. Éppenséggel a csornai postások pénzszállító autójára akadtunk….
• Pár kilométerre távolabb, kamionok sorakoztak a hóban, amiket sikerült kiszabadítani a hó fogságából. A sztori itt sem maradt el, egyik kamionos mellettünk elnavigálva egy szexújságot lobogtatott…Később ő is sorra került a mentés folyamán, nekünk meg lett egykét újságunk…. Dénesfai kalandot is pozitívan értékelhettük, hiszen minden feladatot elláttunk, a keresett személyekről is kiderítettük a hollétüket.

— Mindezek mellett van néhány olyan tapasztalatom, amit a megyei operatív bizottság vezetőinek is elmondtam. Ügy éreztük, hogy a vállalatok vezetői, eltekintve a kivételektől, kicsit nehezen „találtak magukra”. Gyakran megtörtént, hogy a mentésre küldött járműveink, üresen indultak útnak. pedig vihettek volna magukkal élelmiszert. Nekem az a véleményem, hogy meglehetősen bonyolult a lakosság ellátásának rendszere. Behozzuk a tejet a községekből, s aztán feldolgozva visszük vissza ugyanoda, pedig ilyen helyzetben ki lehetne osztani helyben, s felforralva fogyasztani. Pannonhalmáról Győrbe hozzuk a kenyeret, elosztás után vissza Pázmándra…

• Ennek mi is tanúi lehettünk. Egyik kenyérgyárból a másikba, le és visszapakolni, majd a környező falvakban újra le. Bár már mindenhol nagyon vártak bennünket és a falusi kis boltoknál várakozók pár perc alatt lepakolták a küldeményt. Volt is respectje akkor a mundérnak, a szeretetet, ölelést, könnyes mosolyt, azóta sem kaptam.
• És még számtalan történetünk lenne....

... Szóval fel kellene igy is készülni a rendkívüli helyzetekre.,. Huszonhat, különböző típusú katonai jármű hivatásos és sorállományú személyzettel, az ellátó és javító szolgálat katonái. . . sokan és keményen dolgoztak. Nélkülük aligha normalizálódhatott volna viszonylag gyorsan a helyzet, a rendkívüli időjárásban Elismerés a helytállásukért! – fejtette ki Fodor Mihály ezredes.

A helyzetet 1987. január 14-re, szerdára sikerült úgy-ahogy normalizálni, de az élet lassan állt vissza a rendes kerékvágásba. A 36 évvel ezelőtti januárról mindent elmond a következő két adat: 10-11 napnak kellett eltelnie, hogy mínusz 10 fok alá süllyedjen a hőmérő higanyszála. Összesen pedig 18 napon át esett a hó az örökre emlékezetes januárban.

Forrás: korabeli újságok cikkeiből és fényképeiből