Horváth Ede, a vörös báró
Horváth Ede nevét 1949 decemberében a Sztálin 70. születésnapjára szervezett munkaverseny kapcsán ismerte meg az ország. A sztahanovista esztergályost Kossuth-díjjal tüntették ki 1950. márciusban „a gyorsvágás terén sztahanovista módszerekkel elért eredményeiért”. 1951 őszén a Győri Szerszámgépgyár igazgatójává, majd 1963 tavaszán a Győri Magyar Vagon- és Gépgyár vezérigazgatójává nevezték ki úgy, hogy a két gyár 1964. január 1-jén bekövetkezett egyesítéséig ő látta el mindkét vasas üzem vezetését.
A „vörös báróként” emlegetett igazgató vezetői kvalitásait, az általa irányított gyárak gazdasági eredményeit senki sem vitatta. Azonban sok ellenséget szerzett magának nyers modora, bárdolatlan stílusa és sajátos káderpolitikája miatt. Irányításával a győri vagongyár termelési szerkezete gyökeresen átalakult, az 1980-as évek elején felhagytak a hagyományos termékek, a vasúti járművek gyártásával, és a közúti járművek és főegységek előállítására tértek át. A vagongyár volt az első olyan gépipari vállalat, amely termékeivel a tengerentúlon is tartós piacra talált. Már életében legendák övezték. A kemény munkát ugyanúgy elvárta másoktól, mint magától. Azt tartotta természetesnek, ha az emberek elégetik magukat a munkában, de ő maga is a „máglyán állt”.
Horváth Ede 1924. szeptember 18-án Szombathelyen született. Heten voltak testvérek, három idősebb és három fiatalabb testvére között ő állt a sor közepén. A népes család az 1930-as évek közepén Győrbe költözött, mert apja a vagongyárban kapott munkát. Horváth Ede itt lett esztergályostanonc. A segédlevél kézhezvétele után a vagongyár autóosztályán kezdett el dolgozni. Miután édesanyját, Führinger Borbálát 1943-ban elveszítette, anyai nagyanyjánál, Törökbálinton élt. Innen járt Kőbányára dolgozni, amikor az 1944. áprilisi bombázások miatt a vagongyár repülőgéposztályát a sörgyár pincéibe költöztették. 1947-ben sváb származású anyai rokonait Németországba telepítették, ők Stuttgart környékén kezdtek új életet.
(Nem) kivételes karrier
Horváth Ede, a Győri Rába Vagon- és Gépgyár vezérigazgatója az Állami Díj átadása után, 1980. április 2.
1949 őszén kapcsolódott be a szakma legjobb munkása címért folyó versenybe, amelynek csúcspontján, az 1949. december 21-én tartott sztálini műszak során – mesterségesen megteremtett körülmények között – elért 4123%-os teljesítménye révén ismerte meg az ország. Ettől kezdve valóságos ikon, követendő példa, gyűlések szónokainak állandó hivatkozási alapja lett. A munkapad mellől gyorsan kiemelték és az autógyár középvezetőjévé tették. 1951-ben, alig 27 évesen – az egykori Magyar (Győri) Ágyúgyár egyik részlegének önállósításakor – már a hadiipari termékek gyártására szakosított Győri Szerszámgépgyár igazgatója, majd 1963-ban az ország második vagy harmadik legnagyobb gépipari vállalatának, a győri vagongyárnak a vezérigazgatója lett. A két vasipari üzemet 1964. január 1-jén Wilhelm Pieck Járműipari Művek néven egy nagyvállalattá vonták össze.
Gyorsan megszokta, hogy országos rendezvények elnökségében foglal helyet, ahol miniszterekkel, politikai bizottsági tagokkal parolázik és gyakran fel is szólal. Tagja lett az általa igazgatott vállalatok pártbizottságának és végrehajtó bizottságának, több cikluson keresztül a megyei pártbizottságnak és az országgyűlésnek. A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságába 1957-ben póttagként került be, ahonnan 1966-ban egy ciklusra pártfegyelmi büntetése miatt kihagyták, majd 1970-ben immár rendes tagként visszavették. Az állampárt központi bizottságának az utolsó kongresszusig tagja maradt. Munkásságát a szocialista korszak szinte összes magas kitüntetésével elismerték. A közúti járműipari program megvalósításában játszott szerepéért Állami Díjat, Győr városától díszpolgári címet kapott. Az első ízben 1987-ben meghirdetett Év Embere versenyben a tévénézők nagy többséggel őt választották meg kategóriája győztesének.
Kedvenc mondása szerint nem volt megpatkolva a könyöke, amivel arra célzott, hogy előrejutása során nem gázolt le másokat. Nem ő jelentkezett sztahanovistának, hanem felkérték, amikor a gyár vezetői azt látták, hogy a korábban kiválasztott személy nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. De nem tülekedett az igazgatói posztokért sem. Két alkalommal bízták meg gyárvezetői funkcióval, de egyik esetben sem ő volt az eredetileg kiszemelt jelölt. Munka mellett végezte el a győri gépipari technikumot, később levelezőn a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának Pártfőiskoláját, ahol 1972-ben sikeresen államvizsgázott.
Extravagáns vezető
Az új vezérigazgató gyökeresen felforgatta a vagongyár szervezetét, végletekig centralizálta az irányítást, főosztályokat, üzemrészeket szüntetett meg, vont össze és szervezett újakat. Kíméletlen módszerekkel látott neki a gyár hagyományos termékszerkezetének átalakításához. Meg volt győződve arról, hogy a gyár hagyományos termékei hamarosan nem lesznek versenyképesek. Volt bátorsága az új termékkel együtt járó kockázatot felvállalni, erről másokat meggyőzni, lelkesíteni, de ha másként nem ment, nem riadt vissza az ellenzők kényszerítésétől, végső esetben a gyárból történő eltávolításától.
Egész regnálására jellemzőek voltak az önköltség csökkentését, a termékek nemzetközi versenyképességének emelését, a gyakran változó piaci igényekhez való igazodást célzó átszervezések, amelyek borzolták az emberek kedélyét. Magyarországon szokatlan módon attól sem riadt vissza, hogy szükség esetén embereket bocsásson el. Mindenről, a legapróbb, rutinszámba menő napi ügyekről is saját maga akart dönteni. Nem tűrt ellentmondást, beosztottjaitól megkövetelte, hogy akkor is feltétel nélkül hajtsák végre az utasításait, ha azok menet közben fölöslegesnek, értelmetlennek vagy egyenesen károsnak bizonyultak. Úgy gondolta, csak így kaphat valós visszajelzést döntései következményeiről, amelyekért viszont mindig vállalta a felelősséget.
Türelmetlen volt, azonnal eredményt akart látni, és a munkában mindenkitől azt a fordulatszámot várta el, amelyen maga is pörgött. Ha valahol hibát látott, vagy nem úgy mentek a dolgok, ahogyan ő azt elvárta, pillanatok alatt felhúzta magát, és minősíthetetlen hangnemben ledorongolta, személyében alázta meg azt, akit vétkesnek gondolt. Türelmetlenségét, modortalan stílusát, beosztottjaival szembeni durva hangnemét nem menti, de némileg magyarázza, hogy állandó nyomás alatt dolgozott és olyan feladatokra vállalkozott, amelyektől más menekült és amelyekbe könnyen bele is bukhatott volna.
Az 1960-as évek elején a gyár jövőjét, fejlődési pályáját illetően nagyok voltak a bizonytalanságok és gyakoriak a viták. Sokan megkérdőjelezték Horváth Ede elképzeléseit, hogy a hagyományos vasúti járműgyártás helyett a közúti járműfőegységek termelésére kell átállni, mert csak így biztosítható a nagyüzem jövője. Az érintettek egzisztenciális érdekeit sokszor brutálisan sértő intézkedéseket a korábbi vezérigazgatóra jellemző atyáskodó, paternalista vezetési stílussal nem lehetett volna végrehajtani. Elődjétől eltérően sohasem engedte, hogy termelési és személyi ügyekben a gyár párt- és szakszervezeti bizottsága diktáljon. Gyűlölte az órákon át tartó, meddő értekezleteket. Nem megbeszélte a problémákat, hanem utasította a beosztottjait a feladatok végrehajtására, és aki vonakodott, netán ellentmondott, esetleg szabotált, azt rövid úton eltávolította a gyárból, vagy gondoskodott róla, hogy maga mondjon fel.
Kucsera elvtárs levelet ír
A dolgozók rossz hangulatát fokozta, hogy az 1960-as évek elején sem a vagongyárnak, sem a Győri Szerszámgépgyárnak nem volt stabil termelési profilja. Ráadásul az MSZMP KB 1964. decemberi ülésén az ország egyre súlyosbodó külső és belső egyensúlyi zavarainak megoldása, a munkatermelékenység emelése, a munkafegyelem megszilárdítása érdekében normaszigorításról döntöttek, és arra biztatták a vállalatokat, hogy bátran szabaduljanak meg a hanyag vagy felesleges munkaerőtől. A győri vagongyárban az 1965 tavaszán végrehajtott normaszigorítás miatt a dolgozók 13%-ának átmenetileg csökkent a fizetése. Ebben a helyzetben érthető, hogy számos akciót szerveztek Horváth Ede megbuktatására vagy legalábbis megrendszabályozására.
Több megmozdulásról tudunk, amelynek során az akció szervezői az általa igazgatott gyárak alkalmazottai voltak vagy lehettek. Hahn Miksa, a Győri Szerszámgépgyár darabolóüzemének vezetője 1960. június 30-án Kucsera Mihály álnéven levelet írt Fock Jenőnek, az MSZMP KB Politikai Bizottsága tagjának, miniszterelnök-helyettesnek, amelyben a Horváth Ede körül kibontakozó politikai botrányról számolt be. A levél megfogalmazásában két munkatársa is részt vett vagy legalábbis tudott róla. A „frakciózók” személye gyorsan ismertté vált, közülük két főt a helyi pártbizottság szigorú megrovás pártbüntetésben részesített.
Horváth Ede a Győri Vagongyár Kossuth-díjas sztahanovista dolgozójaként szólal fel a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) kongresszusán, 1951. február 13.
Az ügy fellebbezés folytán a Központi Ellenőrző Bizottság elé került, ahol megállapították, hogy a feljelentésben szereplő szabálytalanságok egy részét Horváth Ede valóban elkövette, ezért az ügyben érintett gyári dolgozók első fokon kiszabott pártbüntetését mérsékelték, ugyanakkor Horváth Ede és néhány vezető hasonló pártfegyelmi büntetést kapott. Az igazgató jogszerűtlen eljárásával szemben a legfontosabb enyhítő körülmény az volt, hogy Horváth Edének sem a csónakmotorok próbahasználatra való kihelyezéséből, sem a reprezentációs keret szabálytalan túllépéséből egyéni haszna nem származott. Ez az ügy mindenesetre közrejátszott abban, hogy a megyei pártbizottság a fegyelmi büntetés alatt álló Horváth Edét 1963-ban nem javasolta országgyűlési képviselőnek. A választói listára csak a KB-apparátus és a Politikai Bizottság nyomására került fel és maradt továbbra is a megye egyik képviselője.
Már több mint egy éve a vagongyár vezérigazgatója volt, amikor 1964 őszén a Győri Wilhelm Pieck Járműipari Művek dolgozóiból alakult akcióbizottság névtelen leveleket küldött a megye politikai vezetőinek, amelyben azt kérték, hogy segítsék a Horváth Edének a vagongyár éléről történő elmozdítására indított mozgalmukat. Mivel felhívásuk a megye vezetőinek körében süket fülekre talált, az akciósok néhány hónappal később a vagongyár középvezetőihez intéztek felhívást. Arra biztatták őket, hogy a termelés csendes szabotálásával érjék el Horváth Ede menesztését. Természetesen ez az akciójuk is kudarcba fulladt. A szervezők kilétét a rendőrség minden erőfeszítése ellenére sem sikerült leleplezni.
Horváth Ede bemutatja Kádár Jánosnak a Magyar Vagon- és Gépgyár vagonszereldéjét. Győr, 1969. február 26.
A Horváth Ede megbuktatására irányuló, alulról indult akciók mögött megbántott, megsértett emberek álltak, akik státuszuk romlását Horváth Edének tulajdonították. Törvényszerű tehát, hogy nézőpontjuk – és ebből fakadóan a véleményük is – egyoldalú, névtelen feljelentéseikben Horváth Ede hibáit emelték ki, és mellőzték vagy legalábbis nem a súlyának megfelelően kezelték az erényeit.
Alig törölték el korábbi pártfegyelmijét, amikor Horváth Edét az MSZMP Politikai Bizottsága – a Győr-Sopron Megyei Pártbizottság vb-tagjainak folytatódó intrikái hatására –1965-ben újabb, immár szigorú megrovás pártbüntetésben részesítette, és a következő ciklusban kimaradt az MSZMP KB-ból. 1970-ben aztán újból beválasztották a Központi Bizottságba, amelynek egészen 1989-ig tagja maradt.
Nem találtak rajta fogást
Horváth Ede magánélete feddhetetlen volt. Példás családi életet élt, nem voltak nőügyei, szinte sohasem ivott alkoholt, nem dohányzott, nem vadászott, nem kártyázott és semmivel sem lehetett korrumpálni. A Kossuth-díjért kapott jutalomból vette ménfőcsanaki telkét, ahol építkezett. Az ezzel kapcsolatos összes számláját évekig megőrizte, hogy szükség esetén bizonyítani tudja, hogy mindenért fizetett. Amikor aláírták a közúti járműmotorgyár felszereléséről szóló konzorciumi szerződést, a gépeket szállító francia autógyár megajándékozta egy Renault személyautóval. Egyszer kipróbálta a kombit, aztán leltárba vette a gyár, Tóth Ede nem tartotta meg a személyesen neki ajándékozott járművet.
Ellenfelei alig találtak rajta fogást. Csak azzal tudták vádolni, hogy munkatársaival szemben időnként megengedhetetlen hangnemet használ, és pártonkívüli, múltjuk miatt zsarolható emberekkel veszi magát körül. „Bűnlajstromán” az is szerepelt, hogy még azokban a kérdésekben sem kéri ki a gyári párt- és szakszervezeti bizottság véleményét, amelyekben a társadalmi-politikai szervezeteknek beleszólási, véleményadási, némely kérdésben pedig egyenesen vétójoguk volt.
Horváth Ede, a Magyar Vagon- és Gépgyár vezérigazgatója az ipari vezetők értekezletén, az Építők Rózsa Ferenc Székházában. Budapest, 1983. január 5.
Mániákusan szerette a rendet, a tisztaságot, mindig elegáns és pedáns volt munkájában és megjelenésében egyaránt. Ezt másoktól is megkövetelte, aminek időnként nehezen elfogadható módon adott hangot. Tény, hogy kevés olyan vezető volt Magyarországon, aki hozzá hasonló jelentőséget tulajdonított a munkások szociális ellátásának, a kulturált öltözőnek, mosdónak, étkezési lehetőségnek, a tiszta munkaruhának. A szó igazi értelmében vett testi-lelki barátja nem volt, gondolkodásban, mentalitásban Burgert Róbert, a Bábolnai Állami Gazdaság (később: Mezőgazdasági Kombinát) vezérigazgatója állt hozzá a legközelebb, talán azért, mert életútjuk összes lényeges állomása bámulatos hasonlóságot mutatott.
Gyakran állítják, hogy azért hozhatott a szocialista rendszer elveivel látszólag homlokegyenest ellenkező döntéseket, mert központi bizottsági tagsága és nagy hatalmú politikai támogatói mindig megvédték a személyét ért támadásoktól. Horváth Ede maga is sokszor hangoztatta, hogy nagyjából annyi büntetést, fegyelmit kapott nagy visszhangot kiváltó, szokatlan döntéseiért, mint ahány kitüntetést, mert nem értett egyet azokkal a dogmákkal, amelyek különböző mértékben ugyan, de a szocialista rendszer egész időszakát jellemezték. Valójában volt bátorsága és sikereivel megalapozott háttere ahhoz, hogy nagy ellenállást kiváltó döntéseket (munkások tömeges elbocsátása, a munkafegyelem megszigorítása, a rend megkövetelése) is meghozzon.
Az 1969 végén a munkafegyelem megszilárdítására hozott szigorú intézkedéseket a megyei pártbizottság a következőképpen kommentálta: „Bátor kezdeményezésnek tekintjük a Magyar Vagon- és Gépgyár gazdasági vezetésének, párt és szakszervezeti bizottságának intézkedéseit a munkafegyelem megjavításával kapcsolatban.” Hasonlóképpen vélekedett a Politikai Bizottság és a megyei pártbizottság a nemzetközi visszhangot is kiváltó 1979. évi vagongyári létszám-felülvizsgálatról is. Sőt, egyenesen azt követelték, hogy az ország többi vállalatánál is kerüljön sor hasonló intézkedésekre.
A modernizáció motorja
Egy nagyvállalat érdekérvényesítő képessége szempontjából kifejezetten előnyös, ha első számú vezetőjét beválasztják az országot irányító politikai testületbe, mivel így fontos információkhoz és személyes kapcsolatokhoz jut. Sokak véleménye szerint a Rábával és Horváth Edével azért kivételeztek, mert 1957-től egy ciklus kivételével végig tagja volt az MSZMP Központi Bizottságának. Pedig az, hogy valakit beválasztottak a KB hozzávetőlegesen 100 fős testületébe, önmagában még nem jelentett garanciát arra, hogy az általa vezetett nagyvállalat eredményes lesz. Egyébként sem azért lett egy nagyvállalat sikeres, mert a vezetője KB-tag volt. Rendszerint a gazdasági sikereket tálcán szállító gyár igazgatóját vagy párttitkárát választották be a párttestületekbe. Éppen abban az időben döntöttek a vagongyár addigi történetének legnagyobb beruházásáról, amelynek során a korábbinak a többszörösére bővítették a hátsóhíd-gyártást és felépítették az új közúti motorgyárat, amikor Horváth Edét érvényes pártfegyelmi büntetése miatt kihagyták a KB-ból.
Szalagrendszerben szerelik a munkások a 245 lóerős Rába-Steiger traktorokat a győri Magyar Vagon- és Gépgyárban. 1976. október 28.
A felvevőpiac 1974-től az Egyesült Államokkal bővült. A tengerentúli vállalatokkal megkötött egyezmények nem mindegyike alakult az eredeti elképzeléseknek megfelelően. De mindig felbukkantak újabb, ígéretesnek tűnő amerikai partnerek, a Steiger mellett az Eaton, az IH, aztán a Dana, majd a Rockwell, és az eladósodás spiráljába került ország vezetői kapva kaptak minden olyan üzleti lehetőség után, amelytől dollárbevételt reméltek, hogy késleltethessék a magyar gazdaság összeomlását. A rendszerváltást a magyar járműipar vezérhajója azért élte túl, mert támaszkodhatott azokra az amerikai üzleti kapcsolatokra, amelyeket Horváth Ede épített ki.
A gyártási profil és a termelés rohamosan növekvő volumene, az akadozó kooperáció, de leginkább a munkaerőhiány szükségessé tette egy sor vállalat beolvasztását a Rábába, emiatt Horváth Edét a rendszerváltás után „gyarmatosítónak”, „nagy bekebelezőnek” nevezték. Arról azonban szó sem esett, hogy Pápa kivételével minden Győrhöz csatolt gyáregységben új, korszerű csarnokok épültek és az elavult gyártóberendezéseket, termékeket a Rába korszerű gyártmányaira és technológiájára cserélték le. Nemegyszer maguk az ottani vezetők kérték Horváth Edét, hogy az alacsony hatékonyságú üzemek átvételével teremtsen stabil foglalkoztatást a térség munkavállalói számára. Az 1990 után visszanyert „függetlenség” nem hozta meg ezeknek a gyáraknak a remélt fellendülést, a stabil foglalkoztatást és a jó megélhetést.
Győr városa is sokat köszönhetett a vagongyárnak. A korabeli rádiókabaré szerint eleinte a városnak volt egy vagongyára, az 1980-as évek közepén viszont a vagongyárnak lett egy városa. A stadion, az ifjúsági ház, a győrújbaráti úttörőtábor, a Liszt Ferenc utcai nyugdíjasklub nehezen jött volna létre, ha nincs a vagongyár nagyvonalú támogatása. Horváth Ede sokat tett a Közlekedési és Távközlési Főiskola Győrbe telepítése, az oktatás megszervezése és az evezős tanmedence felépítése érdekében. A megyei kórháznak juttatott dotációból orvosi műszereket vásároltak, ami szintén a város és a vagongyár hasznos együttműködésének a bizonyítéka.
Horváth Ede 1984 januárjában – néhány hónappal közelgő 60. születésnapja és a férfiak akkori nyugdíjkorhatárának betöltése előtt – felkereste Havasi Ferencet, az MSZMP KB gazdaságpolitikai ügyekért felelős titkárát, hogy megérdeklődje a párt vezetőinek álláspontját saját jövőjével kapcsolatban. Havasi a Politikai Bizottság felhatalmazása alapján közölte, hogy „dolgozzon tovább, munkájára a jövőben is igényt tartanak”. Ezek után az 1985-ben megalakult vállalati tanács egyhangúlag Horváth Edét választotta vezérigazgatónak. Az országban sűrűsödő gazdasági gondok ellenére a vagongyár újabb hatalmas fejlesztésekbe fogott, amelyek kapcsán Horváth Edét egyre gyakrabban érte az a vád, hogy „elvesztette arányérzékét”.
Kamionok gyártósora a Rába Magyar Vagon- és Gépgyárban, 1976
A szentgotthárdi gyártócsarnok, az écsi próbapálya és a győri 114 ezer négyzetméteres csarnok nagy összegeket emésztett fel és jórészt befejezetlen maradt. Az 1980-as évek második felében egyre gyakrabban fordult elő, hogy a megkezdett fejlesztések az időközben bekövetkezett piaci változások miatt okafogyottá váltak. Horváth Edét azonban a saját források beruházásra történő felhasználásában az (is) vezérelte, hogy ezzel csökkentse a költségvetési elvonásokat. Bár akkor még nem tudta, de sejthette, hogy egy korszerű csarnok és a jól képzett, fegyelmezett munkaerő a túlélés záloga lehet. Szentgotthárdon az Opel, Győrött az Audi, Szombathelyen pedig egy német pótkocsifutómű-gyár telepedett le a Rába csarnokaiban.
Az 1980-as évek végén a gyár termékeinek összes nagy felvevőpiaca – az USA kivételével – jóformán egyszerre szűnt meg. A szocialista rendszer válságáért, az összeomlással járó vágtató inflációért, a tömeges munkanélküliségért, az életszínvonal és a fogyasztás drasztikus visszaeséséért a közvélemény elsősorban a zöld és vörös bárókat tette felelőssé. A korábban bekebelezett gyárak a Rábáról való leválás érdekében sztrájkolni kezdtek.
Horváth Ede megérezte a körülötte felcsapó elégedetlenség hullámait, ezért kérésére a vállalati tanács 1989. október 12-én a hamarosan lejáró vezérigazgatói megbízatását 1992 végéig meghosszabbította. Erre alapozva nem egészen két hónappal később a gyár igazgatóinak egyhangú kérését, hogy a Rába jövőjének érdekében vonuljon vissza, először még visszautasította. De amikor a vállalati tanács két tagjának kérésére a bíróság formai hibára hivatkozva megsemmisítette a vállalati tanács Horváth Ede vezérigazgatói tisztségének meghosszabbítására vonatkozó határozatát, belátta, hogy további harcnak nincs értelme, bejelentette nyugdíjba vonulását.
Horváth Ede 1998. szeptember 23-án hunyt el. Végakaratának megfelelően hamvait a vagongyár közelében a Mosoni-Dunába szórták.