II. rész Mosonmagyaróvár tragikus napja, 1956. október 26.
Mosonmagyaróvár 1956. október 26-án modern kori történetének legborzalmasabb napját élte át. A forradalom negyedik napján késő délelőtt a volt határőrlaktanya előtti téren közel száz ártatlan embert ölt meg az ávósok gyilkos sortüze. „Jutalmul” a település a Kádár-rendszertől a „bűnös város” jelzőt kapta. A tragikus nap eseményeit az egyik szemtanú, dr. Invics József egyetemi docens írásos anyagán keresztül idézzük fel, aki 1989. június 7-én vetette papírra gondolatait. Ahol szükségesnek láttuk, kiegészítettük más szemtanúk emlékeivel is. Az események sodrában a vitatott részleteknél bemutatjuk az eltérő álláspontokat. Nem kívántunk viszont foglalkozni a dr. Gyepes István vezette, 1957 júniusában lefolytatott koncepciós perrel, hisz a bíróság elfogult és kreált vádak alapján hozta meg ítéleteit, köztük hat halálosat.
A mosonmagyaróvári forradalmi események 1956. október 25-én kezdődtek, amikor az akadémiahallgatói az előadások szüneteiben elhatározták, hogy rokonszenvtüntetést szerveznek a budapesti forradalmárok mellett és kivonulnak az utcára. Aznap délelőtt az akadémián hírt kaptak a győri forradalmiesemények kibontakozásáról, a kora esti órákban a veszprémi egyetemisták telefonhívása is a budapesti felkelők iránti rokonszenvtüntetés megtartására ösztönözte az akadémistákat.
Az oktatói kar tájékoztatására délelőtt összehívott tanácsülésen a kormányban és a pártvezetésben bekövetkezett személyi változások mellett az akadémiai oktatás folytonosságának megőrzéséről tárgyaltak és megállapodtak a tanítás folytatásában.
Amikor a városi pártbizottság megtudta, hogy az akadémia hallgatói a tüntetésrekészülnek, áthívatták a pártbizottságra Varga Ernőt, az akadémia igazgatóját, és azt kérték tőle, hogy aka-dályozza meg az akciót. A marxista tanszék vezetője és a tanszék munkatársai figyelmeztették a diákokat, hogy statárium ideje alatt tilos mindenfajta gyülekezés, gyűlés és tüntetés, s ilyen esetben az Államvédelmi Hatóságnak és a rendőrségnek joga van a fegyverhasználatra.
A „néma tüntetés” az akadémisták kezdeményezésére indult el. Néhány hallgató a város központjában levő Anyák Boltjában nemzetiszínű szalagot vásárolt, mellyel 300 akadémista kivonult a vár udvaráról. Miután az oktatók nem tudták őket visszatartani a megmozdulástól, menetüket néhány tanár kísérte, hogy megvédjék őket az esetleges meggondolatlanságtól. Mire a település központjában lévő November 7 térre (ma: Fő tér) értek, már spontán módon összeverődött tömeg csatlakozott hozzájuk. Először a városi és járási pártbizottság,majd a városi és járási tanács épülete előtt haladtak el, majd meglátva az épületekben elhelyezett fegyveres őrséget, elénekelték a Himnuszt és szétoszlottak. Az atrocitások elkerülésében Hídvégi László tanárés az odaérkező Varga Ernő igazgató rábeszélő képessége és tekintélye is segített
1956. október 25-én az agrárakadémia hallgatói néma tüntetést tartottak a városban, azonban Varga Ernő igazgató kérésére visszatértek a kollégiumba.
Még aznap este az akadémia ifjúsága megalakította a MEFESZ-t. Az alakuló gyűlésüket a várudvarán tartották, ahol meglepetésre megjelent Weisz János járási DISZ titkár is. A diákok évfolyamonként 2-2 MEFESZ vezetőt: a harmadikosok köréből Énekes Ferencet és Szabó Józsefet, a másodévesek soraiból Bátki Gyulát és Kis Istvánt, az első évfolyamon Dancs Lajost és Cserháti Miklóst választottak meg, utóbbi lett az akadémia MEFESZ vezetője is. De vezető szerepet játszott még Sipos Imre is, akitkorábban a fővárosból tanácsoltak el politikai nézetei miatt. A tömegfelvonulás hatására a mosonmagyaróvári pártbizottság a helyi pártalapszervezetekhez fordult és kérte őket, hogy próbálják megakadályozni a további tüntetéseket.
A MEFESZ megalakításaután a pártbizottságra felrendelt akadémiai ifjúsági küldöttség előtt Horváth Imre városi párttitkár azakadémistákat újabb felvonulásuk esetén a munkásság felvonultatásával fenyegette meg. Este az ÁVH egyik vezetője és az MDP mosonmagyaróvári belső pártszervezet titkára is megjelent a kollégiumban, ahol a tüntetések folytatásáról igyekezett lebeszélni a diákokat, a statárium rendelkezéseit is emlegetve. A vár bejáratához tanárokból őrséget szerveztek.
A néma tüntetés hatására az egyetemistáktól független erők is mozgásba lendültek. Október 25-éna késő esti órákban a Mosoni Vasas Sportegyesület kerékpárosai a Mezőgépgyár klubhelységében összejövetelt tartottak, amelyen elhatározták, hogy támogatják az akadémisták további megmozdulását. Még aznap este munkás küldöttek mentek az Akadémiára, akik kérték a hallgatókat, hogy másnap ismétvonuljanak ki az utcára.
A forradalmi hangulat október 26-án tetőzött.
A mosonmagyaróvári gimnázium diákjai reggel 8óra után az akadémia elé vonultak, majd általános iskolások jelentek meg tanáraikkal, és a munkások három fős küldöttsége is a főiskolásokhoz érkezett, akik az előadásokra gyülekező, az épület előtt csoportosuló diákokat csatlakozásra szólították fel. A tömeg először az MDP székház elé vonult. A kezdetben jól elkülönülve haladó korosztályi csoportok mellett ekkor már gyerekes kismamák, a Mezőgépgyárés a MOFÉM gyár munkásai és különböző helyekről menet közben hozzájuk csatlakozó személyek is voltak.
Sokan a környező településekről érkeztek és csapódtak a felvonulókhoz. Így összekeveredveértek el a város főterére, ahol elénekelték a Himnuszt, a Szózatot, majd Steinhardt László első évesakadémista elszavalta a Nemzeti dalt. Onnan újra a pártbizottság elé mentek, ahol követelték a vöröscsillag eltávolítását az épületről, ami meg is történt. Ezt követően értek a felvonulók a járásbíróság épülete elé, ahol kiszabadították az ott őrzött hat-hét köztörvényes rabot
Musitz László harmadéves hallgató felfedezte a tömegben Dohy Jánost, az akadémia igazgatóhelyettesét, akinek megmutatta a kezébe nyomott 14 pontba szedett követelést és megkérdezte tőle, felolvashatja-e az emberek tájékoztatására. Az oktató engedélye után Musitz a tömeg segítségével felmászottaz épület előtt álló Ikarusz autóbusz tetejére, ahonnan kihirdette a kinyomtatott követeléspontokat.
Tovább haladva az 1848-as emlékműnél rövid megemlékező gyűlést tartottak, Sípos László,Cserháti Miklós és Szabó József elhelyezte a magukkal hozott Kossuth-címert. Ezután a tömeg továbbment az úton, s mikor elérte az Y elágazást, az addig egységesen vonulók két nagy csoportra szakadtak szét. Az egyik csoport a Lenin úton a rendőrség épületéhez ment. A rendőrség épületéről is leszedtéka vörös csillagot, sőt a rendőrök közül is többen csatlakoztak a menethez. Ezután a posta épületénekérintésével a rádióállomáshoz mentek. Ebben a felvonuló csoportban voltak a középiskolások is. A másik csoport a DISZ-bizottsághoz vonult, onnan a Gyári úti rendőrőrs érintésével a Timföldgyárat és a Kötöttárugyárat vették célba, hogy az ott dolgozókat is bevonják a felvonulásba, mivel a háromműszakos üzemekből addig csak kevés dolgozó csatlakozott menetükhöz.
Itt merült fel az ötlet, hogy aLevél úti laktanyában állomásozó műszaki alakulatot rá kell bírni arra, hogy a legénység és a tisztek is csatlakozzanak a forradalomhoz. A Timföldgyártól továbbinduló tömeg útja közben érintette a határőrlaktanyát, amelyet már kisebb csoportokban, felszakadozva tudtak csak megközelíteni. A laktanyához két úton mentek. A szélesebb út a házak között a laktanya előtti ligetes térre vitt, a másik egy kerülőút volt,amely a laktanya hátsó kapujához vezetett. A laktanya egyik oldalát csak drótkerítés határolta. A többioldalon, megfelelő erősségű kerítés, illetve kapu védte az objektumot. A tömeg nagy része a drótkerítésfelőli oldalon közelítette meg a laktanyát.
Dudás István százados, a laktanya parancsnoka 26-án a korareggeli órákban a körlet védelmét a laktanyán kívül kialakította, így a laktanya előtti út használata korlátozva volt. A laktanya déli, északi, és nyugati oldalán géppuskafészkeket telepítettek. A keleti homlokzatelőtt észak-déli irányban vezető út és a bekötőút kereszteződésében (a Határőr út 13. számú háznál) jobbés bal oldalt is géppuskafészkeket helyeztek el. (A sorozatlövő fegyverek elhibázott, laktanyán kívüli elhelyezése nem csak az amúgy is szűk teret csökkentette tovább, hanem az érvényes katonai szabályzat szerint bizonyos körülmények között eleve magában hordozta a fegyverhasználat lehetőségét is.)
Egyes források szerint az előző napokban a géppisztolyokba éles lőszert töltöttek. Dudás a laktanya épületénekparancsnokává Gyenes György főhadnagyot, míg a külső védelmi rendszerért felelős parancsnoknak Tóth Károly főhadnagyot nevezte ki. A laktanya elé érkező fegyvertelen emberek nemzeti színű zászlókat lengettek, egyesek a Himnuszt, mások a Szózatot, a Kossuth-nótát énekelve haladtak, az élen állók követelték a vörös csillag leszedését a laktanyáról, és a néphez való csatlakozásra hívták a bent lévőket. Létszámukat 1000-2000 főre becsülték.
A folyamatosan érkező tömeg az elsőketmég előrébb nyomta. Egy tiszt a felvonulók elément, de a folyamatosan érkezők miatt állandó hátrálásra kényszerült. A géppuskafészektől kb.25-30 méterre kézfeltartással megállította a tünte-tőket.
Látszólagos barátkozás kezdődött,de amikor a tömeg eleje úgy 15 méterre megközelítette akaput, eldördült az első lövés. Két vagy három sorozatot adtak le, melynekszámos halálos, súlyosabban és könnyebben sebe-sült áldozata volt. Számukat az is növelte, hogy alaktanyaépület ablakaiból a sebesültek és a mene-külök közé kézigránátokat hajigáltak. Az életbenmaradt emberek – akik valamilyen fedezékbe tudtak menekülni – kirohantak a térre, és társaikat igyekeztek elsősegélyben részesíteni. A Főépítés vezetőség irodájából kötszert, vattát és elsősegélyhez szükséges anyagokat küldteka helyszínre, miközben az ott dolgozók odasiettek segíteni. Értesítették a mentőket, a sebesültek gyorsabb elszállításához az ÉPFU-t és a TEFU-t is kihívták. A térenmaradt sebesült embereket még lovas szekéren is vitték a mosonmagyaróvári kórházba, majd mikor ott már megteltek a kórtermek, Győrbe és a fővárosba is szállítottak meglőtt személyeket.Dohy János és Musitz Lászlóis segítettek a sebesültek ellátásában és a halottak kocsikra való felrakásában, majd az akadémia felé vették útjukat. A győri úton hazafelé többen megállították őket – mivel mindkettőjük ruhája, keze véres volt – és megkérdezték, mi történt, mire elmesélték a laktanyánál történteket.
A Magyar utcában találkoztak K.Papp Józseffel, Szekeres Ferenccel é sCsöndes József akadémiai hallgatóval.Dohy megmutatta a véres kezét K.Pappnak és azt mondta: „Tudod mi ez?Ez a vértanúk vére. Mit szólsz hozzá?”Dohy ezt követően az akadémia igazgatójának és a főiskolán lévőknek mondta el, mi történt velük. A sebesültek elszállítása után, csak a halottak maradtak a téren,nemzeti színű zászlóval letakarva. Döbbenetes csend lett. A mészárlás halálos áldozatainak számáról és a sebesültekről már a sortűz másnapján eltérőadatok láttak napvilágot. A megyei napilap mintegy 60 halottról számolt be, a Földes Gábor ellenindított perben 1957-ben az ügyész politikai okokból már 104 áldozatot említett. A Szabad Európa Rádió 1956. október 29-én kb. 100 áldozatról emlékezett meg, később a temetésről beszámoló Daily Mail riporterét idézve 85 elhunytat és 230 sebesültet említett. (Pontos számokat a későbbi vizsgálatok sem tudtak – részben a források és az orvosi dokumentáció hiánya miatt – megállapítani.)
A sortűz leírhatatlan hatást váltott ki. A város lakói a halottasházakba tódultak, hozzátartozóikat keresve. Többen bosszúra szomjazva a rendőrségtől és a honvédségtől próbáltak fegyvert szerezni, de tervük nem sikerült. A pattanásig feszült indulatokat tovább szította a városi hangos beszélő is, amely a felvonulókat – s majdani áldozatokat – csőcseléknek titulálta, és őket nevezte meg a mészárlás, a sortűz előidézőiként. A laktanya körül kora délután növekvő számú embertömeg gyülekezett, amely fegyver nélkül blokád alá vette a katonai tábort. A sortűz borzalmas eredménye a sorállományt is rémületbe ejtette, több tiszt az elhamarkodott lövetés miatt nyíltan Dudás István laktanyaparancsnok ellen fordult. A határőrszázados hivatalos megbeszélésre hivatkozva autóval elmenekült, katonáit cserbenhagyva a csehszlovák határhoz indult. A parancsokságot Vági főhadnagy vette át, aki a fenyegetően gyülekező embertömeg láttán újabb védelmi intézkedéseket vezetett be.
Dohy János október 27-én reggel az Akadémián mesélte tovább az előző napon történteket. Azt mondta, hogy „azelőtt legalább felszólították a tömeget, mielőtt tüzeltek volna, amennyiben a tömeg nem oszlott szét a felszólításra, úgy a levegőbe lőttek és csak ezt követően lőttek a tömegbe.” Beszédének hatására az Akadémián hallgatókból és a tanárokból küldöttséget szerveztek,melynek vezetője Varga Ernő volt, de tagja lett Dohy János, valamint néhány tanár és főiskolai hallgató is. A delegáció a tanács illetve a Nemzeti Bizottság előtt a sortűz kivizsgálását és az elkövetőkfelelősségre vonását követelte. Rosszallásukat fejezték ki azért is, mert a rádió a munkásokat és a diákságot csőcseléknek nevezte.
Már akkor és azóta is kérdés, miért lőttek, hiszen a városban cirkáló civil ruhás határőrtisztek jelentéseikben békés szándékú tömegről számoltak be elöljárójuknak. Indokolatlannak tűnik a laktanya ilyen nagy fokú megerősítése is. A határőrség megyei parancsnoksága Győrben volt és állandó összeköttetésben állt a mosonmagyaróvári laktanya parancsnokságával. Amikor a tömeg egyre közeledett a laktanyához, Dudás kapcsolatba lépett a győri határőrkerület parancsnokával, Fekszi László alezredessel, és utasítást kért tőle. A győri elöljáró tudta, hogy a laktanya alatt nyolc vagon lőszer és robbanóanyag van, valamint a nyugati határ biztosítását szolgáló operatív anyag, ezért megsemmisítési parancsot adott.
A laktanya birtoklása tehát az ott őrzött operatív iratanyagok – az országba bejövő ésinnen kimenő hírszerzők, a határőrség munkáját segítő civil lakosság titkos jelentései – miatt volt nagyon fontos a határőrség felső vezetése számára.
Dudás volt a laktanya parancsnoka, és ő felelt mindenért, bármi történik.
Az érvényes katonaiszabályzat szerint a fegyverhasználatot elrendelő parancsnok elsődlegesen felelős parancsáért. Az alá-rendeltek kötelesek végrehajtani a parancsot. A csoportosulással szembeni fegyverhasználatot azonban meg kellett (volna) előznie a csoportosulás megszüntetésére való felhívásnak, az oszlató alakzatokés eszközök – könnygáz és vízágyú – alkalmazásának, a tömeg figyelmeztetésének, hogy fegyverhasználat fog következni, majd figyelmeztető lövések leadásának. Az is szabályozott volt, hogy milyen testrészekre lehet lőni.
Mosonmagyaróváron azonban 1956. október 26-án a délelőtti órákban mindezéppen ellenkezőleg történt.
A Nemzeti Bizottság határozataalapján 1956. október 28-án történt mega 26-i sortűz áldozatainak – a „Nemzeti Hősöknek” – a temetése.
Visszaemlékezések
„Másnap, 26-án, pénteken reggel 7 óra után tüntetés kezdődött. A különböző irányból érkező csoportok végül is a November 7-e [ma: Deák] téren gyülekeztek. Ide érkeztek a gimnázium tanulói is. A hallgatók kisebb-nagyobb csoportokban csatlakoztak az alig 150 méterre lévő tömeghez. A tanári kar véleménye az volt, hogy mivel a tüntetésen való részvételüket megakadályozni nem lehet, a jelen lévő tanárok is tartsanak a hallgatókkal, és lehetőség szerint tartsák vissza őket az erőszakos cselekedetektől.
A téren és a mellette lévő Lenin [ma: Fő] úton közben hatalmas tömeg gyűlt össze. A hangulat igen feszült, a tömeg pedig egyenesen félelmetes volt. A szónokok követeléseket adtak elő, melyek közül a legtöbb a szovjet csapatok kivonását követelte. A legjobban szavaló hallgató elszavalta a Nemzeti Dalt, majd a tömeg lassan megindult a Lenin úton a posta felé. A teret övező pártbizottságra és a tanácsházára a tömeg nem kívánt bemenni, elég volt nekik, hogy levették a vörös csillagot, és kitűzték a magyar zászlót. A tanácsháza épületében egy kisebb határőregység tartózkodott. Az egység parancsnoka Stefkó József határőr hadnagy volt, aki csak déli 12 óra után ment vissza az egységéhez a laktanyába, tehát a sortűznél ott sem lehetett.” (Invics József)
Ez utóbbi kijelentés vitatható. Az ún. Hering-bizottság, mely 1989-ben alakult, és feladata a mosonmagyaróvári laktanyánál történt fegyverhasználat előzményeinek, okainak és körülményeinek a kivizsgálása volt, egyértelműen megállapította, hogy Stefkó József a sortűz idején a laktanyában volt.
„Közben a tömeg a Városkapu térre ért, ott egy autóbusz tetejéről ismét követelések hangzottak el. Music László harmadéves hallgató olvasta fel az egyetemi ifjúság követeléseit. Itt elterjedt az a hír, hogy a járásbíróság fogdájában politikai foglyok vannak. A tömeg egy része ezek kiszabadítását határozta el.” (Invics József)
A volt járásbíróságnál történt eseményekről, később a 48-as emlékműnél tartott rögtönzött megemlékezésről több fotó áll rendelkezésünkre. A forradalom jelképeként lyukas zászlók, illetve „Ki az oroszokkal!” feliratú transzparensek jelentek meg. A résztvevők arcáról sugárzott a boldogság, az öröm.
„Károlyligetben laktam, és a belvárosból a szél a zajt, éneket odahozta. Mint egy őrült sietve felöltöztem, rohantam, nem volt messze a lakásomtól, látom a járásbíróság előtt a nagy tömeget. Himnuszt énekeltek és valaki szónokolt. Dezsőt kerestem. Végignézek az utcán, és látom, hogy száz méter távolságból kerékpárral jön, magyar zászló a kezében, utána a fogkefegyár dolgozói. A foglyokat kiengedték, nagy éljenzés. Az emberek egymást csókolták, ölelték, örömmámorban úszott mindenki. Ennek a szervezői az egyetemisták voltak.” (Micska Sándorné Pászli Mária óvónő)
A gyári munkások kisebb csoportjait kiengedték a felvonulásra, de a gyárak nem állhattak le a termeléssel.
„Itt a téren terjedt el a hír, hogy az ipartelepi gyárak munkásait nem engedik ki tüntetni. Valaki kitalálta, hogy a tömeg menjen oda és szabadítsa ki őket. Így a tömeg nagyobb része elindult a Gyári úton az ipartelepek felé. A tömeg kisebb része a rádióhoz, illetve az 1848-as emlékműhöz vonult. […] Időközben a Gyári út vége felé vonuló tömeg találkozott nagyobb munkáscsoportokkal, akik közben kijöttek az üzemekből. A találkozáskor lelkesen üdvözölték egymást. Az a hír járta, hogy már csak a Kötöttárugyár nem vonult ki, a többi vállalat [Timföld, Lengyár, ÉDÁSZ, Füszért, Fogkefegyár] dolgozói már az utcán vannak. A Kötöttárugyár portája elé ért a tömeg, az ott dolgozókat is kiengedték, akik elkeveredtek az odaérkező tömegben, amely így kb. 2000 főre szaporodott. Úgy kb. 10 óra körül a tömeg megindult visszafelé, de nem azon az úton, ahol jött. Úgy tűnt, vége a tüntetésnek, a hangulat teljesen békés, egyenesen kedélyes volt. Mivel nem ismertem a környéket, megkérdeztem egy harmadéves hallgatót, merre megyünk hazafelé. Azt felelte, hogy ő úgy hallotta éppen azelőtt, hogy elvonulunk egy laktanya előtt, ahol egy katonazenekar áll a tömeg élére, s így vonulunk vissza. Így ért a tömeg a laktanya előtti térségre.” (Invics József)
A laktanyát felkészítették a védekezésre. Az ablakokban sorozatlövő fegyvereket helyeztek el, géppuskákat az út mindkét oldalán. Géppuskafészkeket alakítottak ki a kapubejáratnál. A laktanya Dudás István százados parancsnoksága alatt állt. Az öreg katonák leszerelése miatt 100 újonc képezte az állomány jelentős részét. A laktanyánál történteket három visszaemlékezésen keresztül idézzük fel. Kezdjük a sortűz előtti pillanatokkal!
„A tömeg élén egy kb. 20 főből álló csoport állt, akik több fekete és nemzeti színű zászlót vittek. A tömeg nem a laktanya bejáratához érkezett, hanem valahogy az oldalához, ahonnan a bejárat még 60-70 méterre lehetett. A tömeg fokozatosan érkezett a laktanya közelébe, ahol meglátva a katonákat, megállt, de mivel hátulról folyamatosan érkeztek, így a tömeg szélességében terjedt. Én a laktanya sarkával szemben, az első sorokban álltam, nem több mint 30 méterre az épülettől. Eközben az árokból egy tiszt lépett feltartott kézzel a tömeg elé. Valami olyasmit mondott, hogy nincs itt semmi keresnivalójuk, menjenek haza. A tömegből kisebb csoport követelte, hogy vegyék le a váll-lapot és a laktanyáról a vörös csillagot. Erre nem mondott nemet, és elment jobb felé. Ezek az események 5-8 percig is eltarthattak, mikor arra lettem figyelmes, hogy a tömeget vezető zászlós csoport megindult jobb felé gyors léptekkel. Jobbra volt a laktanya bejárata, de jobbra lehetett a visszafelé tartó útra is rátérni. Az egyik III. évfolyamos hallgató, aki az élcsoportban volt, utána azt mondta, egyszerűen unták már az ácsorgást, és haza akartak menni. Az élboly nem tehetett meg 10 métert, amikor megszólalt egy géppuska, de nem a mozgásban lévő csoporttal szemben, hanem tőle balra, valahol a laktanya sarkánál.” (Invics József)
„Amikor én odamentem kerékpárral a laktanya elé, azért tudtam odajutni a Dudáshoz, mert én nem mentem a tömeggel, mert én kinti munkát végeztem. Dudás odajött hozzánk. Így beszéltem vele, mint ahogy önökkel. Egész közel, egy lépésnyire, zsebre vót téve a keze. Mosolyogva jött oda. Mit óhajtanak elvtársak? Közösen mondtuk, semmi mást, csak a csillagot akarjuk levenni. Semmi akadálya, ezt is mosolyogva mondta. Aszongya, keressünk egy létrát és levesszük. A kíváncsi tömeg már közeledett oda, mindenki szerette volna hallani, miről megy ott a szó. A tömeg hátsó része a Szózatot énekülte, az eleje pedig a Kossuth Lajost Amikor azt énekülték, hogy hazádnak rendületlenül, akkor dördült el a sortűz.” (Swendtner Ferenc, a zászlós csoport tagja)
„26-án reggel tüntetés kezdődött a városban, amely először a timföldgyárhoz vonult, majd a szervező felhívására – »Megyünk az ÁVÓ-s laktanyához is« – hozzánk közeledett. Erről mi tudtunk. Úgy döntöttem, ha a tömeg a laktanyához ér, hangosbeszélőn szólok hozzájuk, engedményként levetetem a csillagot, de a civilek bejutását, fegyverhez jutását megakadályozom. Kimentem a laktanya kapuja elé, ahol akkor még 100-150 ember ácsorgott. Megkérdeztem: elvtársak, mi a kívánságuk Azt mondták, a vörös csillagot le kell venni. Mondtam, hogy ez meg fog történni, és visszamentem az irodámba, hogy a döntést munkatársaimmal megbeszéljük. Ezenközben ért a tömeg a laktanyához, én egy távolabbról dördülő lövést hallottam, majd néhány másodperc múlva tüzelni kezdtek a géppuskák. Mindez néhány pillanat alatt játszódott le, az ablakhoz ugrottam és a hangosbeszélőn kiüvöltöttem, hogy tüzet szüntess. A fegyverek ekkor elhallgattak.” (Dudás István laktanyaparancsnok)
A Hering-bizottság a tanúk vallomásaiból a következőképp rekonstruálta a történteket: a tisztek folyamatosan hátráltak, s amikor a tömeg az úgynevezett kritikus pontot elérte, az egyik tiszt, a visszaemlékezések szerint Gyenes – akit a laktanyába benyomuló tömeg később meglincselt – vagy Tóth főhadnagy, pisztolyát elővette és a levegőbe lőtt vagy karjelzést adott. Ezt követően a katonák lőni kezdtek.
Dudás István esetében az épületben tartózkodást tartották valószínűbbnek, de ez nem dönthető el egyértelműen, hisz például Gábor Józsefné szemtanú szerint ennyi idő alatt Dudás nem érhetett fel a térről az emeleti irodájába.
Az 1994-ben elkezdődött és nyolc évig elhúzódó ún. Dudás-perben a Győr–Moson–Sopron Megyei Bíróság Katonai Tanácsa három évi fogházbüntetésre ítélte Dudás Istvánt több emberen elkövetett, emberöléssel megvalósuló, el nem évülő, emberiség elleni bűncselekmény miatt. A bíró megállapította, hogy Dudás István nem adott ki tűzparancsot, ugyanakkor nem tette meg a szükséges intézkedéseket a sortűz elkerülésére. 2002. június 11-én Dudás István elhunyt. A másodfokú tárgyaláson halála miatt megszüntették az ellene indított eljárást.
A gyilkos sortűzről minden viszszaemlékező borzalmas képet tár elénk. A tömeget váratlanul érte a golyózápor, nem számítottak rá, békés, vidám hangulatban voltak.
„…pokoli módon megszólaltak a fegyverek. Erre a kegyetlen lövöldözésre, még ma sem tudom hogyan, mert nem tudatosan, sarkon fordultam, hasra vágtam magam, és feküdtem. De az első sorozatban, mert a sortűznek két sorozata volt [több tanú szerint három sorozat volt] –, egyszer csak azt éreztem, hogy nagyon meleg a jobb arcfelem, tiszta vér voltam. Akkor láttam, hogy mellettem fekszik egy munkásruhába öltözött férfi, akinek a feje le volt skalpolva, mintha egy labdát kettévágnának. […] Jött egy pillanatnyi, egy lélegzetvételnyi szünet, ez volt az alkalmas idő arra, hogy kicseréljék a géppuskahevedereket meg a géppisztolytárakat. Gondolják át, micsoda őrült helyzet volt ez […] mert az ember nem tudta, mi következik: kijönnek és lelőnek bennünket, vagy újabb sorozat lesz. […] Ahogy elkezdtem kúszni, akkor kezdődött a második sortűz. […] azt éreztem, hogy a derekamra egy körülbelül 15 kilós kalapáccsal odavágtak egy kegyetlen ütést. Aztán ott maradtam, továbbhaladni nem volt lehetőségem” (Kuroli Géza, akkor első éves akadémista)
Rémülten menekült mindenki, a géppuska, géppisztoly mellett kézigránát ontotta a halált.
„Mind a két lábam megsérült, de hát szerencsétlenségemre nem olyan borzasztóan. De a bátyámnak leszakadt a feje. Azonnal szörnyethalt. Majd megláttam a barátnőmet pár méterre tőlem, akin egy rózsaszín szoknya volt és csupa vér volt az oldala. Aztán még egyszer jött egy sorozat a hátunkba. És én végül elértem a gazdasági udvarhoz, és felálltam és futottam egy darabig, majd összeestem.” (Gábor Józsefné Pandur Ágnes)
„Ahogy biztos fedezékbe érkeztem, elhallgattak a fegyverek. Az órámon 10 óra 35 perc volt. Mivel nagyon véreztem, nem futottam tovább, hanem leültem. Közben ott többen lettünk, és a ház sarka felől lestünk a laktanya irányába. A látvány borzalmas volt. Jajgatások, segélykiáltások, sebesülten mászva menekülő emberek, de lehetett látni, hogy sokan mozdulatlanul fekszenek. Egy sebesült férfi az öklét rázta, kiabált a géppuskás katonák felé: »Mit tettetek, ti szerencsétlenek?« A válasz: »Ha akarjátok, kaphattok még.« Közben a laktanyából hordágyakkal kijövő katonák elkezdték a legelöl lévő sebesültek összeszedését, de hamarosan megérkeztek szirénázva az első mentők is. Tovább nem nézelődhettem, mert egy férfi bevezetett a konyhába, és bekötözte a leginkább vérző sebet a jobb vállamon, majd gyalog vele együtt bementünk a kórházba.” (Invics József)
A halottak száma ma is bizonytalan, mivel a kórházi anyakönyvek elvesztek, illetve Győrben és vidéken is temettek el halottakat. A Hering-bizottság 1989-ben 52 főt számolt össze: 43 férfit és 9 nőt, a Stern magazin 1976-ban 84 főről, a Remember című kiadvány 1975-ben 88 főről írt. 1989-ben Swendtner Ferenc szemtanú a Vasárnapi Újságban 105 főről beszélt. A laktanya előtti téren közel száz sebesült maradt.
Az első döbbenet után a laktanyából hordágyakat hoztak a kiskatonák, a sebesülteket a városi kórházba, majd Győrbe és Budapestre vitték. Hegyeshalomnál engedélyezték osztrák vérszállító autók bejövetelét.
Dudás István a sortűz után azonnal Csehszlovákiába menekült. Felesége így emlékezik menekülésükre: „Lakásunkon akkor négyen tartózkodtunk, én, az ötéves kisfiam és Vági József főhadnagy felesége és kilenc hónapos kislánya. A házban lakóktól tudtuk meg, hogy lövöldözések történtek a laktanyánál, a tömeg betört a laktanyába, és elfoglalta azt, üldözik az ÁVH-sokat, elsősorban a hivatásos állományt. […] Egyszer csörgött a telefon, egy női hang beszélt, azt mondta: Meneküljünk a lakásunkról, mert keresnek bennünket és fel akarnak akasztani. […] Ismét csörgött a telefon. Győrből, a határőr kerületből hívtak bennünket. Megjelölték az időpontot és a helyet, ahova értünk fognak jönni. Nem kelletett sokat várnunk, amikor megérkezett egy szürke Warszawa gépkocsi. Végül is sikerült bejutnunk Győrbe, ahol a kerületparancsnok lakására vittek bennünket. Ott tudtam meg, hogy férjem Pozsonyban van. A lakásban tartózkodtunk október 27-én és 28-án, amikor közölték velünk, hogy átvisznek férjemhez Pozsonyba, így is történt.” (Dudás Istvánné)
Rövidesen megérkezett Győrből Földes Gábor és csapata fehér zászlóval, s bementek a laktanyába. Vági József főhadnaggyal közölték, hogy átveszik a parancsnokságot, és lefegyverezték őket. A sorkatonák elhagyhatták a laktanyát. A tömeg ekkor nyomult be a laktanyába. Gyenes György főhadnagyot felkoncolták. Vági Józsefet, Tóth és Máté főhadnagyot Földes Gábor kimenekítette, miközben ő is megsérült. A tiszteket szoros őrizet mellett a tanácsházára vitette.
Ekkor érkezett a laktanyához a Tihanyi Árpád vezette katonai konvoj. Tihanyi kórházba vitette Stefkó József hadnagyot. Bejelentette a felkelőknek, hogy a sortűz felelőseit törvény elé állítják. A tömeg ekkor visszaindult a tanácsháza és a kórház elé, ahol egész éjjel virrasztott. Október 26-án délután Fekszi László győri határőrparancsnok kísérletet tett Vági József kiszabadítására, sikertelenül. A helyzet konszolidálása, a forradalom törvényessé tétele érdekében megalakult a Mosonmagyaróvári Nemzeti Tanács. Elnökévé Sipos István akadémistát választották. Tagjai lettek: Varga Ernő dékán, Ambrus József őrnagy, helyőrségparancsnok, Horváth Imre, a párt első titkára.
Így ért véget Mosonmagyaróvár legszörnyűbb napja 1956. október 26-án.