93 évvel ezelőtt történt az egyik leghíresebb magyar merénylet: Matuska Szilveszter robbantott a biatorbágyi vasúti viadukton. 

A bécsi gyors mozdonya és több vasúti kocsi a mélybe zuhant. 22 halott, 17 sebesült. A "csinos, jó modorú fiatal" kántorból lett ügyeskedő üzletember végül 39 éves korára tömeggyilkos merénylő lett.

A római katolikus családból származó Matuska 1892-ben született Csantavéren. Édesapja, Antal egy papucskészítő mester volt, aki meghalt, amikor Szilveszter tízéves volt. Matuska a kalocsai érseki tanítóképzőbe ment, ahol kántor-tanítói oklevelet szerzett. Püspökhatvanban szerzett állást. Amikor Jászárokszálláson nyaralt, a Jászvidék című lap így írt róla: "Mint ügyes kántor, néhai Nagy Lajos kántorunknak meghívására 1912 nyarán a vakációt községünkben töltötte, segédkezvén a kántori teendőkben. A csinos és jó modorú fiatalember csakhamar megnyerte környezetének barátságát, s dédelgetett kedvence lett a fiatalságnak. Míg délutáni szabadidejét a sportpályán töltötte (...) addig esti időtöltései a hajnalba nyúltak."

^{Matuska ifjúkori képe}

1913-ban Matuska bevonult, és a világháborút gyakorlatilag végigharcolta egy-két megszakítással. A háború kitörésekor őrvezetői rangban harcolt a szerb harctéren. Megsérült, majd előléptették; 1914 decemberében hadapródőrmesterként került kórházba, aztán végül a tiszti iskola helyettesparancsnoki tisztségéig jutott. 

1915-ben az orosz harctérre vezényelték, majd megjárta a pécsi honvédezredet és az erdélyi trachomás századot is, ahol parancsnok volt. 

Főhadnagyként szerelt le, és a háború után szülőfalujába tért vissza, hogy tanítóként dolgozzon, ami mellett kereskedni is kezdett. 

Miután megszületett a lánya Mezőtúron is gazdálkodásba kezdett, majd 1922-ben már Budapesten élt. 1928-ban pedig Bécsbe költözött, ahol ingatlanokkal kezdett foglalkozni, de ez már nem annyira jött be neki, sőt csődközeli helyzetbe került. Próbálkozott mindenféle találmányokkal, az egyik ilyen éppen egy olyan dolog volt, ami jelzi a mozdonyvezetőknek, hogy a sínen valamilyen akadály van a vonat előtt. Végül aztán fel is robbantott egy vasúti hidat, rajta egy vonattal.

^{Matuska Szilveszter boldogan, családjával}

1931. szeptember 12-ről 13-ára virradó éjszaka, néhány perccel éjfél után Matuska felrobbantotta a Bia és Torbágy közötti viaduktot, amint azon éppen áthaladt a bécsi gyors. A balesetben 22 ember halt meg és további 17 megsérült. 

De mielőtt ennek részleteire kitérnénk, tegyük hozzá, hogy nem ez volt Matuska első és egyetlen robbantásos merénylete, vagy annak kísérlete vonatok ellen. Mint a bécsi tárgyalás során kiderült  a bajorországi Jüteborgnál, illetve Ansbachnál is próbálkozott ezzel.

Tragikus éjszaka

Szombaton késő este, fél tizenkettőkor indult a Keleti pályaudvarból a Bécs felé tartó, Bukarest–Ostende vonalon közlekedő nemzetközi gyorsvonat és a feljegyzések szerint viszonylag kevesen, 105-en utaztak rajta a személyzeten kívül.  Éjfél után 20 perccel, a biatorbágyi viadukton tragikus hirtelenséggel ért véget az utazás. A völgyhídon bomba robbant. Az 1,5–2 kg tömegű gyilkos fegyvert már jóval a vonat érkezése előtt a helyszínre szállította a tettes, Az Est korabeli tudósítása alapján a nyomozóhatóságok szakértővel álltak szemben: „A bomba elkészítése és elhelyezése szakértelmet árul el, bár alapjában véve primitív módon történt. Két egyszerű villany zseblámpa-elemet helyeztek egymás mellé. Az áramot nem kapcsolták be, hanem a szerkezetet úgy konstruálták meg, hogy a viaduktra rámenő vonat nyomán hozza létre az elektromos kapcsolást. A villamos zseblámpa zsinór által össze volt kötve egy kis úgynevezett vulkán fiber strand-kofferral. Ebben egy darab egy gramos robbanógyutacs volt, alkalmasint nátriumhidrogén. A vonat nyomása a két zseblámpa-elemet bekapcsolta, ez működésbe hozta a zsinóron keresztül a robbanógyutacsot, az pedig a vulkánfiber-kofferon levő robbanószert.”

^{A robbantáshoz használt szerkezet}

A Bécs felé tartó mozdony még sértetlenül áthaladt a robbanóanyag felett, de a második és harmadik kocsi aktiválta a halálos fegyvert. A vágányrész megszakadt, a mozdony, a poggyászkocsi, és további 4 személykocsi a 26 méteres mélységbe zuhantak. A hátralévő szerelvényeket a szerencsén túl a mozdonyvezető mentette meg, akinek hősi halálát igazolta, hogy kezét a fék fogantyúján találták meg: a kisiklást követően egyből fékezni próbálta a járművet. A tragédia egyetlen szerencsésnek mondható mozzanata, hogy a másodpercek töredéke alatt a kötőlánc is elszakadt, így a további szerelvények – ugyan nem maradtak helyükön – a halálos zuhanástól az utasaikkal együtt megmenekültek.

A vonat hátsó részében utazók elmondása szerint hatalmas robbanást hallottak, majd hallották, ahogy az első kocsik a mélybe zuhanva leérkeznek. Többen több robbanásról beszéltek, ez amiatt is lehetett, hogy a kisiklató detonáció miatt mélybe zuhanó mozdony kazánja is felrobbant. 

Éjszaka volt, vaksötét, csak a zuhanást túlélő sérültek kiabálását lehetett hallani. Többen leereszkedtek a roncsokhoz, de nem igazán tudtak segíteni eleinte a sötétben.

^{Roncsok mindenütt (Kép forrása: Fortepan/Becker György)}

A baleset után az egyik kalauz elindult a vonatról leszállva hátrafelé, hogy a sínen megállítsa a következő vonatot, nehogy valami nagyobb baj történjen. Megpróbált egy lámpát magával vinni, de azt nem tudták leszerelni a vonatról. Végül elérve a legközelebbi őrbódét, az ott szolgálatot teljesítő kollégával felhívták a budaörsi állomást, hogy ne indítsanak vonatot, valami baj történt. Időközben kiérkeztek az első tűzoltók is a helyszínre, és fáklyák fényénél megkezdték a mentést. A Budapesti Önkéntes Mentő Egyesület riasztott munkatársai pedig különvonattal indultak a helyszínre, hogy segítsenek a mentésben. A sérültek kimentése és a roncsok eltakarítása végül több napot vett igénybe, a sérült hídon pedig sokáig csak egy vágányon lehetett haladni. A biatorbágyi robbantás után a mentők kifejlesztettek egy speciális kocsit tömegbalesetekhez, ezeket 1934-től kezdték használni.

Az egyik mentőorvos így számolt be a mentés körülményeiről az Iho.hu cikke szerint: "Máglyákat raknak, s ezek fokozódó fényénél látjuk csak igazán a szerencsétlenség teljes képét. A viadukt alatti nagy sár, a lezuhanó vonat alól felcsapódva, szürkére festett mindent. A mozdony 24 méteres zuhanása közben sebességével még 20 métert repült előre, míg földet ért… Leszáll a csönd, a halottak csöndje, tompává halkítja a kopácsolást. Most már csak halottakat hoznak. De mégis. Éles gyereksírás üti meg a fülünket. A megsebzett élet hangja... Nagy csoportosulás az egyik vasúti kocsi mellett. Ez a kocsi szaltót csinált a levegőben és tetejével esett a földre. A nehéz alváz, amelyik felülre került, úgy összelapította, hogy az alváz csak egy méter magasságban volt a földtől, égnek álló kerekeivel... Sorba húzzák ki alóla a halott anyát, az apát és leányukat. Megindul a fotográfusok pergőtüze. Mint a másodpercenként megismétlődő villám, hasítja át a sötétséget a magnezium fellobbanó fénye."

A elhunyt utasok mellett a lapok beszámoltak egy bizonyára szerencsés csillagzat alatt született bicskei birtokos, bizonyos Pálffy-Daun József csodával határos megmeneküléséről. A kíváncsi utas kinyitotta a robogó vonat ajtaját, és ellenőrizte, hogy közeledik-e az állomás. Egyes források szerint „kivágódott” a kocsiajtón keresztül, és 15 métert zuhant, ezzel szemben hihetőbbnek tűnik Az Est verziója, ahol arról számoltak be, hogy Pálffy-Daun önként ugrott le a lépcsőről, és a dagonyába zuhanva ért sértetlenül földet. A szerencséje mellett repülőtiszti múltja is segítette a Biatorbágy lakóinak értesítéséről lemaradó túlélőt. A detonáció okozta rémületben a helyi szervek már leadták a vészjeleket Budapestre, a mentősök és az orvosok toborzása viszonylag gyorsan megtörtént, az egységek gyorsan megérkeztek a terrorcselekmény színhelyére.
A közhangulatot is befolyásoló tragédia a sajtóban is óriási visszhangot kapott, noha eltérő hangsúllyal kerültek a tudósításokba a bulváros részletek, a halottak tragédiáját részletező, rendkívül naturalisztikus ábrázolások, valamint a lehetséges konspirációkat felfedni kívánó találgatások. Az emberi lélek rezgéseit célozta meg a 8 Órai Újság hasábjain megjelenő, kiemelt mondat: „Ezt a halálhörgést és jajveszékelést egyikük sem fogja elfelejteni amíg él.” Az egyszerűbb panelekkel operáló, szemléletességre törekvő Friss Újság is szemléltetni akarta a gyászos helyszínt: „Vér és borzalom éjszakája”; „Széttépett hullák, jajgató sebesültek egymás hegyén-hátán” – ezekhez hasonló kifejezésekkel találkozhatott a rémült olvasó.

„A biatorbágyi vasúti katasztrófa alkalmával még az éjszaka folyamán a helyszínen személyesen tapasztaltam, hogy a tek. Mentőegyesület orvosai és segédszemélyzete mily lelkes buzgalommal, odaadással és önfeláldozással végezte az áldozatok: a megsérült vasuti alkalmazottak és utasok közül az első segélynyujtás súlyos teendőit. Az elvetemült, gaz merénylet által megsérült embertársaink szenvedését enyhítő, nemes emberbaráti kötelesség lelkes teljesítését úgy a magam, mint az államvasutak igazgatósága és személyzete nevében is a legmelegebb köszönetemet fejezem ki és arra kérem a tekintetes Igazgatóságot, hogy ezt a baleset színhelyén kivezényelve volt mentőszemélyzetnek is tudomására adni sziveskedjék" - írta Magyar Királyi Államvasutak elnöke '31 szeptemberében.

^{Óriási tömeg gyűlt össze a tragédia színhelyén}

Ki a tettes?

A személyes tragédiák mellett a politikumot, és a kíváncsi tömeget is a „ki a tettes?” kérdése foglalkoztatta. A korabeli közhangulat megértéséhez szükséges az 1930-as évek viszonyainak ismerete: a gazdasági világválsággal a kapitalizmusba vetett hit is megrendült, a kommunizmus reményteli alternatívát jelenthetett a dolgozó népnek, így Európa politikai vezetőit a vörös veszedelem kísértette. Ennek fényében nem meglepő, hogy a kommunizmust üldöző Károlyi Gyula és kormánya egy nagyobb terrorhullám egyik első cselekményének tekintette a biatorbágyi merényletet.

 A kommunista konspiráció gyanúja tehát nem volt légből kapott – noha igazolható sem. A tudósítások ennek ellenére mégis a kommunizmust és Moszkvát tették felelőssé a terrorcselekményért. A 8 Órai Újság kritikusan jegyezte meg: „Mit használ az előrelátás és óvatosság a hidegvérű banditákkal szemben, akik Moszkva parancsait teljesítik […]?!” 

A Friss Újság szeptember 15-i számában szintén ítéletet hirdetett: „A magyar ember természetével és egyenességével ellenkezik még a gondolata is annak, hogy ártatlan emberek pusztulásával tetézze a nehéz idők nyomorúságát és elkeseredését. […] ugyanaz a sötét moszkvai kéz rendezhette ezt a vérfürdőt, amely a Berlin – kölni és Bukarest – brailai vasútvonalakra is pokolgépet helyezett. Itt a nemzetközi anarchia pokoli merényletéről van szó.”

^{Emberek kutatnak sebesültek után a romok közt (Kép forrása: Fortepan/Fortepan)}

A vidéki orgánumok sem hallgatták el az eseményt: a Dunántúl címet viselő lap a regionális vonatkozások, valamint a bátaszéki asszonyok és gyermekek elvesztése miatt is megemlékezett a szerencsétlenségről. A vádló, kommunistaellenes hang itt is tetten érhető: „Tetemre kell hívni annak a tábornak lelkiismeretét, amely magát kommunistának vallja!” 

Ezzel szemben akadtak tárgyilagosabb, ítélkezésmentesen író lapok is. A Budapesti Hírlapnál vörös veszélyről olvasni sem lehetett: „Hajnalban a csendőrök és rendőrök két gyanusított embert őrizetbe vettek és megkezdték kihallgatásukat.”

A terrorcselekményre válaszul statáriumot hirdettek, melyet egy a helyszínen talált levélrészlet is a kommunista gyanút igazolta: 

„Munkások! Nincs jogotok, hát majd mi kierőszakoljuk a kapitalistákkal szemben. Minden hónapban hallani fogtok rólunk, mert a mi társaink mindenhol otthon vannak. Nincs munkaalkalom, hát majd mi csinálunk. Mindent a kapitalisták fizetnek meg. Ne féljetek a benzin nem fogy el" - ez állt azon a levélen, amit a nyomozók a robbantás közelében találtak. Ez aztán a kommunistákra terelte a gyanút, mintha politikai indíttatású merénylet történt volna, így statáriumot rendeltek el Horthyék. Októberben azonban jött a hír: a magyar származású osztrák lakos, Matuska Szilveszter feladta magát, mint a biatorbágyi merénylet elkövetője. A robbantás miatt bevezetett statáriumot mindenesetre azután is meghagyták, hogy kiderült: nem a kommunisták robbantottak.

^{Matuska Szilveszter, a rejtélyes elkövető}

A kapitalizmus, a munkások és a jogfosztottság érzése: mind egyértelművé tette az államvezetés számára, hogy hajtóvadászatot kell indítani a szélsőbaloldaliak ellen. Matuska Szilveszter „felbukkanása” azonban árnyalta a korábban vörösre festett képet.

A biatorbágyi vonat robbantás után pár héttel Bécsben elfogták, és kiderült, hogy másik két merényletet is elkövetett Ausztriában és Németországban, csak azok nem jártak halálos áldozattal. Az osztrák hatóságok hatévi börtönre ítélték, a magyar törvényszék (2,5 évi tárgyalás után) halálra ítélte. 

^{Matuska Szilveszter az osztrák bíróságon.}

^{Matuska Szilveszter büntetésének kitöltése után megérkezik Bécsből Budapestre Forrás Drescheibe.de}

Az Ausztriában letöltött büntetése után azzal a feltétellel adták ki, hogy életfogytiglani fegyházra módosítják az ítéletét. 1937-ben hozták haza a váci fegyházba, ahol a 8880-as számú rabként a könyvkötészeten dolgozott. Remekül festett, rajzolt, verset, forgatókönyvet írt, játszott zongorán és hegedűn, énekelt a börtönkórusban, találmányokat dolgozott ki (turbinák, fényszórók, fa ágyúk, kukoricamorzsolók…).

^{Matuska Szilveszter ítéletét halálbüntetésről életfogytiglanra változtatják a pestvidéki törvényszéken}

A magyarországi börtönből végül 1944-ben a szovjet csapatok Vácra érkezésekor a nagy zűrzavarban több társával együtt megszökött.

Hogy mi történt Matuska Szilveszterrel 1944 után, arról semmilyen hivatalos feljegyzés nincsen. Volt, aki Svédországban vélte felfedezni, mások orosz hadifogolytáborban, de még a hatvanas években is előkerült, hogy Budapesten látták, sőt, beszélt vele valaki. Hogy melyik városi legenda volt az igaz, valószínűleg már soha nem fog kiderülni.

^{Egy érdekes felvétel a merénylet utáni helyszínelés idejéből: Matuska Szilveszter (x), miután végignézte a robbanást, túlélőnek adta ki magát és tanúvallomást tett a csendőröknek. Gyanús viselkedése már akkor szemet szúrt a nyomozóknak, de csak később került vizsgálatuk látóterébe. (Tolnai Világlapja)}

A Matuska-per – Egy híres ügy a magyar jogtörténetből

1931. szeptember 13-án 0 óra 20 perckor robbant fel a biatorbágyi viadukt, amikor a Bécsbe tartó nemzetközi gyorsvonat áthaladt rajta. A szerelvény mozdonya és a tizenegy kocsi közül az első hat a mélybe zuhant, huszonkét ember meghalt, tizenheten súlyosan megsebesültek. Előre nem volt tudható, melyik vonat lesz az áldozat, mert a menetrend szerint a bécsi gyors előtt 15 perccel egy tehervonatnak kellett volna áthaladnia a hídon. Aznap éjszaka azonban a tehervonat késett, és így előre engedték a gyorsvonatot.

A robbantás után nyomozók a helyszínen megtalálták a robbanószerkezetet és egy levelet, amelyben kommunista szervezkedésről írnak. Októberben kézre is kerítették a Bécsben élő Matuska Szilvesztert, aki elfogása után nemcsak a biatorbágyi, hanem egy németországi és egy ausztriai robbantást is magára vállalt. A férfi már a mentés során feltűnt a helyszínen és azt állította, hogy a vonat egyik lezuhant kocsijában utazott. Furcsa viselkedése – a nyomozók kivételével – többeknek szemet szúrt, de csak október 7-én tartóztatták le Bécsben.

„Matuska felett öt bíróság mondott ítéletet. Két osztrák és három magyar. Ám személyesen csak három ítélkező fórum előtt kellett megjelennie. Ausztriában egyszer, Magyarországon kétszer. Az osztrák legfelsőbb bíróság és az ügyében semmisségi panasz nyomán eljáró Kúria a periratok alapján ítélkezett” – írta az esetet feldolgozó könyvében Vargyai Gyula.

A bécsi tárgyalás három napig tartott. Matuska perét 1932 júniusában tartották, a tárgyaláson elmebeteget játszott, és egy új világvallásról zagyvált, az orvosok azonban épelméjűnek minősítették, és hat évre ítélték. A fellebbviteli tárgyalást 1932. október 11-re tűzték ki. Az osztrák legfelsőbb bíróság a védelem által benyújtott és részletesen indokolt semmisségi panaszt visszautasította, az ítéletet pedig helybenhagyta.

A budapesti főtárgyaláson Márton Albert bíró elnökölt, aki sokak szerint messze elmaradt a vádlott intellektusától. Például amikor „predesztimációnak” ejtette a Matuska által gyakran használt „predesztináció” kifejezést, a vádlott ezt kijavította. A bakik és tévedések kiigazítása miatt Márton bedühödött, és többször is rendbüntetéssel – három, illetve öt napi sötétzárkával – sújtotta Matuskát. A bíró egyébként végig a politikai indítékokat kereste: „A biatorbágyi merénylet oly tett volt, amelyet kommunisták szoktak elkövetni. Maga is vérben gázolt, mint a kommunisták.” Vagy: „Ez az utolsó alkalom, hogy az ön lelkéhez férhessek ezen a főtárgyaláson. Szálljon magába Matuska Szilveszter, és őszintén mondja el, milyen politikai érdek szolgálatában ténykedett, amikor a biatorbágyi szörnyű merényletet elkövette.”

Nem ért el magasabb szakmai színvonalat a hivatalból kirendelt két elmeszakértő, Németh Ödön és Tóth Pál László sem, akik szakvéleményükben leírták, hogy „a vádlott sorozatos bűncselekményei a kommunisták bűncselekményeinek sajátságos bélyegét viselik magukon, a fékezhetetlen rombolási vágyat”, és bizonyítottnak vélték „kommunista gondolkodását”. A szakértők arra a következtetésre jutottak, hogy Matuska csupán színleli az elmebetegséget.

A perről olyan kiváló írók tudósítottak, mint Márai Sándor, Kosztolányi Dezső és Karinthy Frigyes.
Márai az Újság 1934. november 6-i számában így látta a tárgyalást: „Matuskának nem volt érdeke a merénylet. Valamilyen gigantikus kéjgyilkosság lehetett Matuska számára a… merénylet, de ez sem biztos… lehet… hogy… él valahol… egy Leó – de irtózatos messze él, a lélek ős homályában… Benyomásom, mikor a vitatkozókat – az elnököt s a vádlottat – hallgatom, hogy mind a kettőnek igaza van… Az elnöknek igaza van, mikor feltételezi, hogy Matuska komédiázik… Matuska valóban szimulál. Ugyanakkor… Matuska komoly, száz százalékos bolond is… Matuska tudathasadásban szenvedő lélek-e szexuális kényszerképzetekben őrjöngő fenevad, ezt bonyolult vizsgálatok s csak idegorvosi vizsgálatok dönthetik el. Kétségtelen… paranoiás… Az őrült, aki az őrületet szimulálja, hogy rögeszméinek következményei elől megmeneküljön, éppen nem ritkaság. Valahol itt lesz a szimuláns Matuska körül az igazság…”

Kosztolányi Dezső a Pesti Hírlapban november 7-én megjelent írásában Gartner Pálnak, a védelem elmeszakértőjével értett egyet: „Itt áll, kifogástalanul vasalt sötétkék nadrágjában, melyet folytonosan emelget a bokájáig és a térdéig is, hogy »legyen mibe fogózni« ebben az űrben, ebben a kimondhatatlan zűrzavarban, ebben a semmiben. Lakkcipő van rajta. Feszeng, tipeg. Arca hamuszürke, homloka zöldes a börtönlevegőtől. Szeme hideglelősen lobog. Hüvelykujjaival kétségbeesett tornagyakorlatot végzett, s attól lehet tartani, hogy kificamítja őket. Ajkai folyton mozognak. Két kezét összetéve imádkozik. A földig hajol. Iszonyú indulatait alázatba burkolja. Most egyszerre talpraesett, tréfás, meghökkentő válaszokat ad, s kötekedő, szinte szemtelen… a szavak iránt kétségtelenül van valami hóbortos, tudálékos érdeklődése s valami beteges, irodalmi érzéke is, mint sok elmebetegnek, aki a fogalmakat külön választja a jegyeitől, s úgy gyönyörködik bennük, mindentől függetlenül… Értelmes elmebeteg… van neki esze. Az esze egyik fele remekül működik. A másik fele azonban már nem. Ezért mondják az őrültre, hogy féleszű… Dermedten, tanácstalanul állunk…”
Karinthy Frigyes – mert ő is írt az ügyről – a Pesti Napló november 10-i számában Matuskában „gyengejellemű és hóbortos feltalálót… tipikusan politikai csizmadiát…” látott.

A Matuska-per tárgyalása

A törvényszék 1934. november 20-án Matuskát halálra ítélte. A fellebbezést követően a budapesti ítélőtábla, mint másodfokú fórum 1935. június 25-én ült össze, és másnap ítéletet is hirdetett. A tábla csak a mellékbüntetést illetően tett – egyébként lényegtelen – korrekciót. A védelem ezt már nem fellebbezhette meg, csak semmisségi panasszal fordulhatott a Kúriához, amely ténykérdést nem, kizárólag jogi kérdést vizsgálhatott felül.

A Kúria 1935. december 13-án a semmisségi panaszt elutasította. Horthy Miklós kormányzó – teljesítve az osztrák feltételt – 1936. február 28-án Matuska halálbüntetését megváltoztatta. Horthy Miklós korántsem nyugodott bele ebbe a döntésbe. 1939-ben ugyanis Tasnádi Nagy András egykori igazságügy-miniszter előtt annak a nézetnek adott hangot, hogy „miután Ausztria, amelynek törvénye, illetve kormányának állásfoglalása akadályozta a halálbüntetés végrehajtását, időközben megszűnt mint önálló állam, a volt Ausztria utóda, a Német Birodalom pedig ismeri a halálbüntetést és ismerte akkor is, midőn Matuska éppen a mai Német Birodalomban sorozatosan követte el szörnyű tetteit, meg kellene kísérelni a német kormánynál kieszközölni azt, hogy ejtse el a volt osztrák kormány által Matuska (…) kiadatásának engedélyezésekor megszabott azt a feltételt, hogy a halálbüntetés nem hajtható végre.”

Révész Béla, a Szegedi Tudományegyetem politológiai tanszékének docense kutatómunkája során váratlanul negyvenkét vaskos Matuska-dossziét talált, amelyet 1966 és 1968 között három operatív tisztből álló munkacsoport végzett, szigorúan titkos körülmények között, méghozzá külön szolgálati autóval, költségkerettel, amelyet egy kockás füzetben számoltak el. Az iratkötegből az is kiderült, a grandiózus munkát a Párttörténeti Intézet megbízásából folytatták, mivel „Nemes Dezső akadémikus a közeljövőben tanulmánykötetet jelentet meg”. (A „keményvonalas” akadémikus akkoriban a Párttörténeti Intézet főigazgatója volt, előtte az MSZMP Központi Bizottságának titkára.)

Matuska a váci fegyházban raboskodott. „A volt börtönparancsnok, Verőczei Béla elmondása szerint Vác felszabadulása előtt két nappal, 1944. december 6-án felszólította a német katonai parancsnokság, bocsássa szabadon a 800 foglyot, különben kivégzik őket. Ötvenen azonban nem tágítottak, visszamaradtak. Köztük Matuska is, aki a szerb nyelv ismeretében a szovjetekkel való kapcsolatfelvételben bízott. Számítása bevált. Sebésznek adta ki magát, s néhány hétig egy hadikórházban tevékenykedett. Emlékezete szerint az elvonuló orosz katonákkal 1945 januárjában hagyta el a várost. Később azt hallotta, teherautóval Jugoszláviába ment, ahol pechére falhoz állították.” Egy másik verzió szerint 1944-ben az orosz csapatok váci bevonulása után szabadult és utolsó epizódként betért a váci főtéren a gyógyszertárba, mert fájt a feje. Míg a patikus kiszolgálta, odament bemutatkozni az üzletben beszélgető Péteri József püspökhöz és titkárához: „Matuska Szilveszter vagyok, a biatorbágyi rém”. És többé nem tért vissza Vácra.

Tarján M. Tamás történész szerint Matuska Szilveszter vélhetően elkeseredésében fogott bele a robbantássorozatba, de motivációjára sohasem derült fény, ugyanis a bírósági eljárás alatt megpróbálta magát őrültnek tettetni – és úgy is maradt meg a köztudatban, mint egy magányos, háborodott terrorista. Ami pedig az 1883-ban épült egyvágányú völgyhidat illeti, 1977-ben, a hegyeshalmi vonal villamosításakor a MÁV kivonta a forgalomból, és átadta a nagyközségnek, amely 1996-ra helyreállítatta az ipari műemléknek számító hídpárt.

Matuska Szilveszter vallomásaiból - részletek

Kevesen tudják, hogy Matuska Szilveszter, a zavart elméjű tömeggyilkos eredetileg az Újpesti vasúti hidat vette célba, és nem sokon múlt, hogy mégis inkább Biatorbágyon robbantott.

„Azért jöttem Magyarországra, hogy az Újpesti vasúti hidat felrobbantsam” – ezzel a kendőzetlen vallomással rukkolt elő Matuska Szilveszter 1934. november 8-án, az ügyében tartott budapesti bírósági főtárgyaláson. Az ekkor 39 éves merénylőt ezt megelőzően az osztrák igazságszolgáltatás már hat év fegyházra ítélte két korábbi vasúti robbantás – Ansbachnál (1931. január 30.) és Jüterbognál (1931. augusztus 8.) – miatt.

Képbe került a vasút

Egyik készüléke a vasúti sínekre került akadályokra és a pályahibákra figyelmeztette volna a mozdonyvezetőket. A feltételezések szerint Matuska erre akart „keresletet teremteni”, amikor belevágott a nemzetközi merényletsorozatába. A bíróságon ugyan azt vallotta, hogy egy Leó nevű ördögi figura kényszerítette bele a bűncselekmény-sorozatba, de erről nem sikerült meggyőznie az igazságszolgáltatást.

Matuska Ausztriában vette fejébe, hogy Magyarországon is – ahogy ő fogalmazott – robbantani fog: 

„Tulajdonképpen Tattendorfban határoztam el a merényletet. Először az volt a tervem, hogy az újpesti hidat robbantom fel 16, előre elkészített bombával. Ezután Bécsben mintegy 130 méter hosszú drótot csavartam a derekamra, az ekrazitot pedig térdnadrágom zsebeibe helyeztem el. Így csak kövérnek látszottam, de semmi feltűnő nem volt rajtam” – adta elő Matuska, hogyan csempészte magával a szükséges eszközöket, illetve a revolverét. A határellenőrzésnél nagy szerencséje volt, mivel a vámőrrel együtt szolgált a háborúban, így nem kutatták át, egykori katonatársa csak megjegyezte, mennyire meghízott.

Amikor a vonat Pest felé közeledett, a derekán lévő drótot lecsavarta, az ekrazitot pedig áttette a bőröndjébe. A csomagot a Keleti pályaudvar ruhatárában hagyta, amíg kerített magának egy szobát egy újpesti szállodában.

Nem lehetett véletlen, hogy a merénylő először pont az Újpesti vasúti hidat szemelte ki: az átkelő egykilométeres hosszával, kilenc mederoszlopával és komoly acéltömegével az Osztrák–Magyar Monarchia egyik legimpozánsabb építményének számított.

^{Matuska rajza az újoesti hídról}

A főtárgyaláson azt vallotta, hogy magán a hídon előtte sohasem járt, viszont a környékét jól ismerte. Elgondolása szerint a 16 bombából nyolcat-nyolcat a híd egyik oszlopának két oldalára rögzített volna. Az első terepszemle után azokat a csöveket, amelyekre nem volt szüksége az óbudai oldalon rejtette el.

A szerelem döntött

A merénylő több nehézségbe is ütközött a robbantással kapcsolatban ezek közül – főleg a tények utólagos ismeretében – az egyik legbizarrabb az volt, hogy „a hídon sok szerelmespár sétált”.

„Megsajnáltam őket. Itt nem lehet Attentatot elkövetni, el innen!”– fogalmazott Matuska. 

Arról is beszámolt, hogy az előkészítő munkálatai során kisebb tömeg figyelte, ahogyan teljes nyugalommal méréseket végzett, sőt, még rajzokat is készített a híd szerkezetéről. Senki sem sejtette, hogy mire készül: egyszerű mérnöknek nézték.

Matuska végül arra jutott, hogy a pokolgépek a híd tartóláncaira kötözve tudják majd a leghatékonyabb pusztítást végezni, ám a tervét végül nem a romantika, hanem a prózai valóság húzta keresztül: a szerkezethez szükséges csövek berozsdásodtak, és a legnagyobb erőlködéssel sem tudta beléjük passzírozni az ekrazitot. Emellett a kéretlen közönség is egyre inkább zavarta. Ekkor jutott eszébe az általa már a Budapestre vezető vonatúton megfigyelt biatorbágyi viadukt, ami olyan félreeső helyen volt, ahol nyugodtan dolgozhatott, illetve ahonnan a menekülés is egyszerűbbnek látszott.

Tehát végül a hideg számítás és a véletlen döntötte el, hogy azon a végzetes éjszakán nem Újpesten, hanem Biatorbágyon történt tragédia. A sors furcsa fintora, hogy Matuska ügyvédjéhez írt, harmincoldalas levelét, amelyben szintén részletesen – bár meglehetősen zavarosan – beszámolt az Újpesti vasúti híd ellen tervezett merényletéről, az 1980-as évek elején épp egy újpesti ház padlásán találták meg.