OLIMPIA

Párizs 1900 és 1924 után harmadszor ad otthont a játékoknak, ezzel felzárkózik London mellé, hiszen az angol főváros is háromszor rendezett eddig a történelem során. Ez lesz a XXXIII. újkori nyári olimpia, ennek  apropóján szeretném megragadni az alkalmat, hogy néhány szót ejtsek e nemes rendezvény sporttörténeti hátteréről. 

Az ókori kultúrák és a sporttörténet szerelmeseként örömmel ajánlom ezt az írást kedves Szabadhegy múltja, jelene, jövője Egyesület weboldala olvasóinak. Miközben szembesülünk a letűnt korok nemes eszméivel, önkéntelenül is felvetődik bennünk a jelennel való összehasonlítás. 

Lám, még több ezer év elteltével is tanulhatunk Hellasztól.

Az olimpiai játékok több sportágat magába foglaló nemzetközi eseménysorozat, az ókori olümpiai játékok mintájára.

Az újkori olimpiai játékok sora – az ókori olümpiák mintájára, 1503 év elteltével – 1896-ban Athénban kezdődött el. 

A legismertebb szimbólum az olimpiai karikák. Ez az öt egybefonódó karika szimbolizálja az öt kontinens egységét, és ez a szimbólum szerepel fehér alapon az olimpiai zászlón is. Az öt karika színei (fehér, vörös, kék, zöld, sárga és fekete) közül legalább egy a világ minden nemzetének zászlajában szerepel. A zászlót 1914-ben fogadták el hivatalosan, de első alkalommal csak 1920-ban, Antwerpenben használták, azóta a játékok minden rendezvényén felvonják a nyitóünnepségen, illetve levonják a záróünnepségen

Az olimpiai lángot – a mozgalom másik fontos jelképét – minden játékot megelőzően a görögországi Olümpiában gyújtják meg, csupán a Nap melege segítségével. Innen – ha lehetséges – egymást váltó futók juttatják el az adott olimpia rendező városáig, és ezzel a lánggal gyújtják meg a nyitóünnepségeken az olimpiai stadionban elhelyezett hatalmas fáklyát, amelynek lángja a játékok végéig lobog. Olimpiai láng 1928 óta szerepel a játékokon, de csak 1936-tól vitték körbe a Földön (a német kormány így próbálta meg reklámozni nemzete szociális világnézetét). 2012-től biztonsági okokból csak a rendező országban viszik körbe a fáklyát.

Az Olümpia városában megrendezett ókori görög sportjátékok egyszerre jelentették a rátermettség és az isteni pártfogás próbatételét. Miközben az esemény idején az aktuális háborús konfliktusok szüneteltetését várták el, a versenyszámok erősen kötődtek a harci feladatokhoz.A modern olimpiák 19. századi megszületése, majd 20. századi globálissá válása során is megtaláljuk a béke és a háború szembeállításának eszméjét. Nemcsak a testnevelésügy tekintette céljának a harcképes fiatalok nevelését, de az olimpiai bajnokok első generációinak képviselői sokan tisztek voltak, és a katonai-honvédelmi alapítású sportegyesületek meghatározókká váltak a sportnevelés terén.

Coubertin régi álma volt, hogy az olimpiai játékok legalább egy átmeneti időszakra békét teremtsenek. A béke gondolata ott díszeleg az Olimpiai Charta élén, Az olimpizmus alapelvei 2. pontjában is:

„Az Olimpizmus célja, hogy a sportot az emberiség harmonikus fejlődésének a szolgálatába állítsa egy békés társadalom előmozdítása és az emberi méltóság megőrzése érdekében.”

A békét hirdető francia apostol nem véletlenül hivatkozott a történelem fontosságára. Gondolatmenete szerint a múlt ismerete nélkül olyan lenne az emberiség, mint a hajós, aki elveszítette iránytűjét. Ahhoz, hogy higgyünk a sport révén teremthető béke olimpiai gondolatában, eleink gyakorlatához kell visszanyúlnunk. És kik mások adhatnák a legjobb példát, mint az olümpiai versenyeket megalapító ókori görögök?

Coubertin és a nemzetközi olimpiai mozgalom más alapító atyái az antik játékok tekintélyét kívánták hasznosítani, amikor kidolgozták a modern olimpizmus szabályrendszerét. Csakhogy minden elismerésre méltó törekvésük dacára – s az ókor nem kellő mélységű ismerete okán – számos esetben félreértették az ógörög mintát. Ilyen félreértés miatt nem engedték női sportolók részvételét az első modern olimpián, és utóbb is csak fokozatosan érvényesülhetett a nők részvételi joga. Hasonlóképp az antikvitás helytelen értelmezése vezetett az úgynevezett profi sportolóknak egészen az 1980-as évekig érvényben lévő kizárásához az olimpiai mozgalomból. Ezek után érdemes megvizsgálni, vajon az olimpia és a béke összekapcsolása valós ókori előzményeken alapszik-e.

Az első ókori olümpiai játékok

Dél-Görögországban, Éliszben, Piszatisz területén fekszik a nagy hírű helység. Völgyét olaj- és tölgyerdők és az Alpheiosz, valamint a Kladeosz folyók határolták. Sosem voltak lakosai, eltekintve a maroknyi paptól és hivatalnoktól, akiket szent szolgálatuk idekötött. Zeusz szent ligete, az Altisz is itt terült el, helyet adva Zeusz fenséges templomának, melynek legfőbb nevezetessége az aranyból és elefántcsontból készült, majd’20 méter magas Zeusz-szobor, Pheidiasz alkotása. Az épület keleti oromzata előtt állt a győzelem istennőjének, Nikének szobra, amely Paionosz keze munkáját dicsérte.

Zeusz temploma

A nagyszabású sportesemény eredete a mitikus időkbe vezet bennünket. Több mítosz-variáns is magának követeli az alapítás büszke jogát. Talán a legnépszerűbb mítosz a megtestesült erő, Héraklész nevéhez fűződik. Amikor a nagy erejű hős célul tűzte ki, hogy híres tizenkét próbájának egyikeként Eurüsztheusz parancsára megtisztítja Augiasz király istállóját a tömérdek trágyától, a király megtagadta a kitűzött jutalom átadását. Ebből véres háború kerekedett, melyből természetesen hősünk került ki győztesen. Győzelme örömére alapította a versenyeket.

Egy másik monda szerint az Olümpia volt a színtere Zeusz és apja, Kronosz párharcának. A birkózásban Zeusz kerekedett felül, így ő lett az istenek királya. Atyja felett aratott diadala miatt ő rendezte az első versenyjátékot.

Egy másik verzió szerint Olümpia Pelopsz győzelmének állít emléket. Pelopsz kocsiversenyben mérkőzött, hogy így nyerje el a szépséges Hippodameia királylány kezét. Győzelme után Zeusz tiszteletére versenyt rendezett, ezzel pedig megalapította az olümpiai játékokat.

A történelem azt mutatja, hogy a játékok alapítása éliszi Iphitosz azon törekvésének gyümölcse, hogy megszabadítsa honfitársait az állandó háborúságtól. Elhatározása egy isteni jóslat nyomán fogant, melyet Lükurgosz spártai királlyal szerződésbe is foglaltak. E megállapodás tette az olümpiát a Peloponnészosz valamennyi népének szent ünnepévé, amely az istenbéke (ekekheiria) nevében megtilt minden háborúskodást a játékok ideje alatt. Az első olümpiász i.e. 776-ban került megrendezésre. Az eseményre négyévente került sor, naptárukat is e jeles történéshez igazították.

A görög jellem egyik jellegzetessége az agón, a versenyszellem. A sportpályákon vívott küzdelmeket ugyanúgy e fogalommal jelölték, mint a dráma- és énekversenyeket. A vérükben volt a vetélkedés. E vetélkedés és viszály sarkallta őket a fejlődésre, s ez volt a háborúk fő oka is. A hellének számára a legnemesebb időtöltés a megmérettetés volt, a legédesebb pedig az el nem múló hírnév. Életükben nem a bűn volt a legfőbb rossz, hanem a megszégyenülés. Ezért mindannyian a kiválóságra törtek, a sport pedig (miként a háború is) megfelelő alkalmat teremtett a halhatatlan hírnév megszerzésére, itt kiélhették agonisztikus természetüket.  

 A versenyre jelentkezőknek a vetélkedés előtt tíz hónappal meg kellett kezdeniük a felkészülést. Ünnepélyes esküt tettek, hogy betartják a szigorú előírásokat és az étkezési szabályokat, és hogy mindent megtesznek, hogy győzelmet arassanak. A jelölteknek az utolsó hónapot az éliszi hellénbírák színe előtt kellett eltölteniük, zord ellenőrzés mellett. Felkészülésük során, ahogyan arról korábban már beszámoltam, nem csak versenyszámukat gyakorolták és gimnasztikát („calisthenics”) űztek, hanem bizony súlyokat is emeltek.

A sportesemény öt-hat napig tartott. Az első napon áldozatot mutattak be Zeusznak, ekkor osztották be a versenyzőket is sorsolás segítségével, s ekkor történt meg a résztvevők esketése is. Az atléták, testvéreik, atyjuk és edzőik ünnepélyes és szent esküvéssel fogadták, hogy a versenyen semmiféle tisztességtelen eszközhöz nem folyamodnak. A második nap az ifjúsági versenyeké volt, a harmadik és negyedik napokon zajlott a megmérettetés. Az eseményt díjkiosztó, ünneplés, lakomák zárták.

Az olümpián kizárólag férfiak jelenhettek meg, a nőket halálbüntetés terhe mellett eltiltották a részvételtől. Az atléták valamennyi számban meztelenül mérkőztek meg. A változó számú, szabad születésű feddhetetlen hellénbírák gondoskodtak a versenyszámok lebonyolításáról. A rendért a vesszőzők és korbácsolók feleltek.Lássuk most az ókori olimpiai versenyszámokat, sportágakat! A későbbiekben némelyikre bővebben is visszatérek egy-egy leendő teoretikus írásban, ezért most csupán a legszükségesebbekre szorítkozom.

Futás

Eredetileg csupán ez az egyetlen versenyszám képezte az Olimpiát. A stadionban futottak, melynek hossza Olümpiában 192 m volt. A mai sprint megfelelője a stadionfutás volt. Középtávnak a kettős stadionfutás, a diaulosz felelt meg, melynek távja 385 m volt. A dolikhosz volt a legnagyobb táv, a hosszútávfutás során 7-24 stadionnyi távolságot kellet megtenniük (1346-4614,5 m). A marathóni győzelem emlékére alapított maraton futás nem szerepelt sosem a számok között. A legdurvább futószám, annak ékes bizonyítéka, hogy a sportszámok háborús felkészülést jelentettek, a fegyveresfutás, az ún. hoplitodromia volt. Eleinte teljes vértezetben, majd sisakkal és pajzzsal, végül csak pajzzsal futották le a négystadionnyi távot. A számot megnehezítette, hogy mezítláb futottak a forró süppedős homokban.

Stadion futók

Pentatlon – ötpróba

Az atlétikai csúcspontot, a sporttörténet legelső összetett versenyét a negyedik napon tartották. A benne szereplő öt szám a könnyű- és nehézatlétika nemeit ötvözte: futás, ugrás, diszkoszvetés, gerelyhajítás, birkózás. Az ókori pentatlonban feltehetően igen kevesen indultak. Ahhoz, hogy valaki megnyerje a pentatlont, három számban kellett győzedelmeskednie. A futás hosszára nézve sajnos nem áll rendelkezésünkre megbízható adat.

Ugrás

A gümnaszionokban az ifjak a magas-, távol- és mélyugrásokat is gyakorolták. Az ugrószámban feltehetőleg helyből és nekifutásból is ugrottak. A lendülethez lendítősúlyok segítségét vették igénybe. Az is elképzelhető, hogy a távot hármasugrással tették meg. Filológiai körökben máig folyik a vita az ugrás módjáról, tekintve, hogy fennmaradt egy kiemelkedő teljesítmény, Phaüllosz több mint 16 méteres ugrásának eredménye.

Diszkoszvetés

A diszkosz súlya a leletek alapján 1,3 és 4,7 kg között mozog. Az említett Phaüllosz 28 métert dobott, ezt össze lehet hasonlítani az olimpia jelenlegi távjaival. Korában ez kiemelkedő eredménynek számíthatott. A balbisz nevű egyszemélyes kicsiny dombról dobtak. A szabályok elvileg több dobást is megengedtek. A megdobott távot dobásjelzővel, olykor nyíllal jelölték. A diszkosz csúszósságát homokkal igyekeztek ellensúlyozni.

A híres Diszkoszvető

Gerelyhajítás
E szám szintén háborús eredetet sejtet. Rövid, érchegyű gerelyt használtak, melyet – általában a közepén – gyakran kötélből készült fogantyúval (ankülé) láttak el. Ez amolyan hurok volt, a dobásnál a mutató- vagy mutató- és középső ujjukat dugták át rajta. Olykor a fent említett dombocskáról, olykor nekifutással dobtak. A dobás átlagáról van adatunk, a 46 méteres táv számított átlagosnak.

Polükleitosz Gerelyvetője (Dorüphorosz)

Pentatlon birkózás

Itt annyit jegyeznék meg, hogy a pentatlonban az atléták csak álló helyzetben birkóztak. Az önálló birkozószám kegyetlen fogásai itt nem fordultak elő. 

Birkózás

Gyakorlása általános volt, mégpedig szintén hadi célzattal. Nem csak az ellenfél legyőzése és az erőnlét fokozása miatt, hanem, hogy a társhordásban szerzett jártassággal könnyen megmenthessék sebesült honfitársaikat a harctéren. A birkózóiskolában (palaisztra) edzettek. Álló és fekvő helyzetben végzett birkózást különböztettek meg. Számos mai fogást már sikerrel alkalmaztak, ismerték a hidat, csuklófogást és a csípődobást is. Minden egyes fogásnak (palaiszmata) külön elnevezése volt. Az győzött, aki háromszor is földre kényszeríti ellenfelét. Itt is meztelenül küzdöttek. Testüket olíva olajjal kenték meg, majd porral hintették be a jobb fogás érdekében. A viadal befejeztével a mocskot egy sarlószerű vakarókéssel (sztlengisz) távolították el. Súlycsoportok nem voltak, a párosítás sorsolás útján zajlott. A tusa kegyetlen volt, megengedték a gáncsot, fojtogatást, az ellenfél ujjainak eltördelését, orrának, szájának megragadását. Az ókor legsikeresebb atlétája, göröghon híres erőembere, Milón, hét olimpián indult birkózásban, ebből pedig hatot meg is nyert. Számos monda keringett erejéről és étvágyáról.   

Birkózók

Ökölvívás

Szintén nagyon látványos, ugyanakkor brutális volt, előfordult, hogy halállal végződött. Véresre verték egymást a kezeik köré csavart cserzetlen bőrszíjjal (himasz). Később ezek ércbütykökkel ellátott változatát (mürméx) használták az ütés erejének növelésére. Ezek már szörnyűséges sebeket okoztak! A stadion puszta homokján folytak a mérkőzések, természetesen súlycsoportok nélkül. Ha valaki feladta a meccset, ezt kinyújtott mutatóujjú keze feltartásával jelezhette. Ha nem bírtak a felek egymással, arra is volt megoldás. Ekkor megálltak egymással szemben, felváltva mértek ütést egymásra, mely ellen tilos volt védekezni. Az győzött, aki állva maradt.

Pankration

Pankráció, vagyis összharc, a mai kevert harcművészet (MMA) méltó őse. A birkózás és az ökölvívás ágainak meggyőző elegye volt. A birkózással ellentétben itt megengedett volt az ütés is (a birkózásban rúgtak is), ahogy a taposás, fojtás vagy az ellenfél szemének kinyomása. Igazi élethalálharc volt. Ha a pankrationban is használták volna az öklözők bőrszíját, a legtöbb ütközet halálos kimenetelű lett volna. e szomorú vég így sem volt ritka. Kevesen is jelentkeztek rá, ami érthető… A kiváló Philosztratosz szerint az volt a legmegfelelőbb a pankrationra, akinek fizikuma alkalmasabb volt a birkózásra, mint az ökölvívóké, ugyanakkor ökölvívásra is alkalmasabb, mint a birkózóké.

Lovas számok

Számos válfaja létezett. A gazdagság és pompa versenyei voltak, igazi látványosságok. Tartottak lovas és kocsiversenyt is. Leggyakrabban négyes- és kettősfogatok versenyeztek. A versenylovaglásban a dicsőség ugyanúgy illette a lovat, az idomárt és a tulajdonost is. 

 A görögök számára csak a győztesnek jutott a halhatatlan hírnévből, a másodikkal senki sem törődött. Az olimpiai győzteseket (olümpionikész) az ötödik napon koszorúzták meg. Vadolajfa koszorújával és győzedelmi szalaggal illették őket. A koszorúhoz használt olajágat a Zeusz-templom mögötti szent fáról, „a szép koszorúk olajfájáról” metszette le arany késsel egy olyan éliszi gyermek, akinek anyja és atyja is életben volt még. A díjjal anyagi juttatások nem (vagy csak nagyon ritkán) jártak. A koszorús versenyek dicsősége sokkal értékesebb volt, mint a pénzdíjas rendezvények juttatásai. Mi lehet értékesebb a halhatatlanságnál? A győzelemmel azért jártak bizonyos megtisztelő előjogok. A győzőt felmentették az adózás terhe alól, mégpedig egész további életére. A színházban is elfoglalhatták a díszhelyeket. Spártában pedig, a győztes az akkori uralkodók privilégiumában részesült, harcban az első sorban küzdhetett a király mellett… A diadal emlékére a győzteseknek szobrot állítottak, hogy dicső nevük és teljesítményük mementóul szolgáljon az utókornak. A győzőt csaknem istenként magasztalták, ünnepelték.

Az olimpia nagyszabású kulturális esemény volt. Sereglettek rá a nézők. Akár 40-50.000 érdeklődő is lehetett. A rendezvény vonzotta a költőket, dalnokokat és szónokokat is, számos szellemi versenyt is rendeztek a sporteseménnyel párhuzamosan.

Az utolsó ókori olimpia megrendezését a legtöbb hazai és nemzetközi szakember Kr. u. 393-ra teszi, a források szerint I. Theodosius bizánci császár ekkor tiltotta be a rendezvényt pogány jellegére hivatkozva. Utóda (unokája), II. Theodosius parancsára Kr. u. 435-ben lerombolták az Olümpiában található Zeusz-templomot is, ahol a híres ókori szobrász, Pheidiasz alkotása,  az aranylemezekkel borított Zeusz-szobor állt, amelyet az utókor az ókor hét csodája egyikeként tart számon. A Kr. u. 6. század közepén erős földrengés rázta meg a Peloponnészosz-félszigetet, s az olümpiai szent ligetet körülvevő két folyó (Alpheieosz, Kladeosz) áradása nyomán a szent liget épületei jelentős iszapréteg alá kerültek, szó szerint eltűnve az utókor szeme elől. A következő századokban így csak szóbeli mendemondák keringtek Olümpia gazdagságáról, elsősorban a Zeusz-szobor hatalmas értékéről.

Zeusz szobra

A Kr. u. 7. századtól kezd­ve fokozatosan föld alá süllyedtek az olümpiai építmények maradványai, és több mint ezer évet vártak arra, hogy ismét a művelt emberiség érdeklődésének középpontjába emelkedjenek

A szép múltú sportesemény felelevenítése Pierre de Coubertin érdeme, aki 1894-ben kezdeményezte a Nemzeti Olimpiai Bizottság létrehozását.

Pierre de Coubertin

Pierre de Coubertin szerint a franciák hibája abban rejlett a porosz - francia háborúban, hogy nem fordítottak elegendő figyelmet a katonák fizikai erőnlétére, ám ezen a sport segítségével javítani szeretett volna és a férfias versengést, az atléták pontosan szabályozott, sportversenyeken nyújtott teljesítményeire szerette volna bízni.

Pierre de Coubertin, Brookes és Zápasz ötleteire építette elképzeléseit. Célja az volt, hogy felújítsa a sportünnepet, ezért a Francia Atlétikai Sportegyesületek Szövetsége égisze alatt összehívott egy kongresszust, melyet 1894. június 16-ától 23-ig a párizsi Sorbonne egyetemen tartottak. Tizenhárom nemzet képviseltette magát a tanácskozáson, többek között Kemény Ferenc egri reáliskolai igazgató is. Coubertin ismertette elképzeléseit, döntést hoztak az olimpiai játékok felújításáról és az első olimpiai játékok helyszínéről: Athént, az esemény szülőföldjének fővárosát választották az olimpia házigazdájának. Megalapították a Nemzetközi Olimpiai Bizottságot (NOB)

1935. augusztus 4-én elhangzott rádióbeszédében Pierre de Coubertin a készülő berlini játékok felvezetéseképp a következő szavakkal méltatta az olimpia és a béke kapcsolatát:

 „Én részemről üdvözölném azt, ha a háborúk közepette az ellenséges seregek egy pillanatra megszakítanák a harcot, hogy az izomerő versenyjátékait lojális és lovagi módon megünnepeljék.”

Majd ezt is mondta: 

„Az olimpiai játékokat ünnepelni annyit jelent, mint a történelemre hivatkozni. A történelem az, ami legjobban biztosíthatja a békét. Megkívánni a népektől, hogy kölcsönösen szeressék egymást, egyfajta gyerekes dolog; viszont felszólítani őket, hogy tiszteljék egymást, az nem utópia; ám ahhoz, hogy az emberiség önmagát tisztelje, előbb önismeretre van szüksége. A világtörténelem […], figyelemmel pontosan kikutatott évszázados […] viszonyaira, az egyetlen valódi alapja az igazi békének.”