Petőfi Sándor - amit nem vagy rosszul tudtál Petőfiről

A 26 ÉS FÉL ÉV TÖRTÉNÉSEI 

Március 15. kapcsán Petőfi Sándor neve egészen biztosan az elsők között jut az eszünkbe. A költő, a magyar irodalomtörténet egyik legjelentősebb, legnagyobb hatású alkotójának alakja mondhatni egybefonódott az 1848-as forradalommal és az azt követő szabadságharccal.

 A pesti forradalom lánglelkű vezérének rövid élete tele volt izgalmakkal, érdekes momentumokkal és az olyan, kevéssé ismert tényekkel, mint hogy balkezesként mindkét kezével egyaránt tudott jól írni, éveken át élt nélkülözésben és nyomorban, alkalmatlannak minősítették a katonai szolgálatra.        

PÉLDÁS CSALÁDBÓL SZÁRMAZOTT, AMI UTAT MUTATOTT SZÁMÁRA

 A forradalmár és nemzeti hős 1823. január 1-jén, Petrovics Sándor néven született Kiskőrösön, Petrovics István mészáros és Hrúz Mária, egy szlovák származású szolgálónő gyermekeként.

A kiskőrösi evangélikus templomban szlovák nyelvű szertartás keretében Alexander névre keresztelt újszülött több lábon álló, tehetős vállalkozó első gyereke volt.  

 A csecsemő születésekor olyan gyengének tűnt, hogy a történelmi forrásokban az egyik szemtanú szerint „spirituszban fürdették, hogy megmaradjon"

A  költő szülei, Petrovics István és Hrúz Mária

PETŐFI SÁNDOR MEGLEHETŐSEN JÓ ANYAGI KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT NEVELKEDETT ÉS APAI ÁGON PÉLDÁS, NEMESI CSALÁDBÓL SZÁRMAZOTT.

Ezt azonban nem szerette hangoztatni, ugyanis ellenkezett volna a róla kialakított, „a nép fia" képpel. Petrovics István ráadásul igen ügyes vállalkozó hírében állt, aki több helyen üzemeltetett kocsmát és mészárszéket, ami mellett különböző ingatlanokkal is kereskedett, de saját és bérelt földeken is gazdálkodott.

CSALÁDJÁNAK KÖSZÖNHETŐEN A KIS SÁNDOR MÁR ÖTÉVES KORÁBAN ELKEZDHETTE TANULMÁNYAIT: FIATALON ÖSSZESEN KILENC, KÜLÖNBÖZŐ INTÉZMÉNYBEN TANULT.

Petrovics a lehető legjobb iskoláztatást próbálta megadni Sándornak és 1825 augusztusában született öccsének, Istvánnak. A költő ezért kezdte az első osztályt az ország akkori harmadik legnagyobb városának számító Kecskemét jó hírű evangélikus iskolájában, 1828 májusában. 

Petrovics a következő években is becsületesen finanszírozta fiai tanulmányait, de keményen odalépett, amikor fia az aszódi gimnázium diákjaként a tilosba tévedt. Koren István igazgató arról értesítette, hogy fia fel akart csapni vándorszínésznek. „Június 19. Petrovics István útlevelet kér és kap Aszódra. Röviden beszél Korennel, majd szíjjal elveri fiát. Petőfi büntetése nem Koren és az apa korlátoltságából, művészetellenességéből fakad, hanem mert úgy tudják – több-kevesebb joggal –, hogy a vándortársulatok egyúttal mozgó bordélyházak is”. 

Petőfi a következő évben iratkozott be a selmeci evangelikus líceumba. Tizenöt és fél éves korára a korábbi jómódú diákból szegény tanulóvá vált, „aki az alumneumban ingyen ebédel, Prosperinyi Mihály nyugalmazott hajdúnál kap szállást és félkosztot negyedmagával együtt”. Ekkor ugyanis már elkezdődött apja visszafizetetlen kölcsönügyeletekkel, marhavésszel és pereskedésekkel tűzdelt, több évig tartó és nincstelenségbe torkolló vesszőfutása.

Petőfi a gyakori iskolaváltás később a költő teljesítményére is rányomta bélyegét. De mintha már akkor tudta volna, hogy a sorsa másfelé vezeti, ezért alig 18 évesen vándorszínésznek állt, majd Pestre utazott és az ország szellemi központjában tervezett szerencsét próbálni.

SOLGÁLATRA ALKALMATLANSÁGA MIATT FORDULT A KÖLTÉSZET FELÉ

Miután felkerült Pestre, a Nemzeti Színházhoz szegődött szolgálatba, ám nem ért el túl nagy sikereket. A fiatalember kapcsán a legtöbben inkább a furcsa hangjára, mintsem a színészi teljesítményére figyeltek fel. A következő években Ostffyasszonyfára, majd 16 évesen Sopronba ment, ahol 1839. szeptember 6-án besoroztatta magát a Gollner-féle 48. számú gyalogezredbe.

Petőfi a forradalom költője, írói karrierjét 18 éves korától számítjuk

NEM SZÁMOLT AZONBAN AZZAL, HOGY SZERVEZETE NEM FOGJA BÍRNI A KIKÉPZÉST, AMI MIATT EGYIK SÚLYOS BETEGSÉGBŐL A MÁSIKBA ESETT.

Petőfi Sándor, aki hivatalosan haláláig a Petrovics vezetéknevet viselte, már kora ifjúságától vonzódott a történelmi helyszínekhez. Miután 1841, február 28-án másfél évnyi önkéntes katonai szolgálatából – a korban szokatlan szabadszájúsággal és bizonyos fokú durvasággal felvértezve – leszereltetett, bárhol is járt, mindenképpen útba ejtette a fontosabb látnivalókat, kegyhelyeket. 1842 októberében például a pápai líceumba való visszatérés helyett Orlai Petrics Somával elkísérték egyik pajtásukat Debrecenbe, hogy a nevezetes főiskolai könyvtár megtekintése után elzarándokoljanak Csokonai Vitéz Mihály sírjához. Orlai ugyan visszaindult, de Petőfi a fejébe vette, hogy megtekinti a Hortobágyot. Mint Osztovits megjegyzi, Petőfit az irodalmi élmények motiválták a pusztai vándorlásra, és gyalog érkezett a híres mátai csárdába is, ami a Hortobágyi korcsmárosné... kezdetű versét ihlette.

EGY ÉVVEL KÉSŐBB, 1843-BAN ÚJABB VERSE JELENT MEG NYOMTATÁSBAN, DE A HAZÁMBANT MÁR NEM PETROVICS, HANEM PETŐFI SÁNDOR NÉVEN ÍRTA ALÁ.

Az ifjú gondolataira az elsők között figyelt fel Vörösmarty Mihály, aki aztán mégsem vette a fáradtságot, hogy felkutassa az írás szerzőjét. Petőfi egészen 1844-ig nélkülözésben, nyomorban és betegségben élt, kizárólag alkalmi munkákból és színészkedésből tartotta fenn magát. Közben azonban befolyásos baráti kapcsolatokra tett szert; németül, olaszul és franciául is tanult, folyamatosan képezte magát.

GYALOG INDULT EL DEBRECENBŐL PESTRE

Elhivatott, néha dacos és a kortársak szerint magával ragadó személyisége többször mentette meg a debreceni évei alatt az éhhaláltól. Gondolkodását jól tükrözi, hogy 1844-ben gyalogszerrel indult el Pestre, hogy mintegy utolsó esélyeként megszerezze Vörösmarty Mihály támogatását.

1844 februárjában, amikor Petőfi a Debrecen-Hajdúböszörmény-Rakamaz-Tokaj-Szerencs-Miskolc-Füzesabony-Andornak-Eger-Hatvan-Gödöllő útvonalon vándorolt Pest felé, nemcsak azért töltött négy napot Egerben, mert elfogyott a pénze, hanem azért is, mert, mint Osztovits írja, szükségesnek tartotta bejárni a várat, felidézve az egri vitézek, elsősorban Dobó István emlékét.

A FORRÁSOK SZERINT A PAPOKAT ANNYIRA LENYŰGÖZTE A VERSEIVEL, HOGY SZÁLLÁST, ÉLELMET ÉS EGY SZEKERET IS ADTAK NEKI, DE NÉMI PÉNZZEL IS TÁMOGATTÁK AZ UTAZÁSA FOLYTATÁSÁT.

Petőfinek végül igaza lett: megérte a hosszú gyalogút a fővárosba, mert Vörösmarty a szárnyai alá vette és szerkesztői állást szerzett neki, ami nem csak az anyagi helyzetére, hanem az alkotói munkásságára nézve is igen jó hatással bírt. A korábbi gyenge fizikumát ellensúlyozandó, a fiatalember ezekben az évben sokat sportolt: leginkább a vívásban és az evezésben tudott kiteljesedni.

EGYRE TÖBB VERSE JELENT MEG, BÁR EGYSZERŰ STÍLUSA MIATT SOKAN BÍRÁLTÁK ÉS EGYES KÖRÖKBEN HATÁROZOTTAN NÉPSZERŰTLENNEK BIZONYULT

Némelyik költeményének viszont akkora sikere volt, hogy már életében megzenésítették azokat. Még a német filozófus, a fiatal Friedrich Nietzsche is elismeréssel adózott előtte. Rendkívül termékeny költőként munkássága produktív időszakában mintegy ezer verset költött, tehát átlagosan háromnaponta egyet. Ekkor már elég pénzt gyűjtött ahhoz is, hogy kávéházakba járjon és komoly társasági életet folytasson.

Petőfi azon kevés alkotók közé tartozott, akik jól kerestek a művészetükkel, legalább egy ideig. A nyomorgó Petőfi mítosza máig tartja magát ugyan a köztudatban, és tény, hogy a költő vándorévei alatt gyakran kért jelentős összegeket barátaitól és támogatóitól, sőt az is megesett, hogy el kellett zálogosítania a holmiját. 1843. április 7-én például, aznap, amikor felhagyta a kecskeméti vándorszínészetet, kötelezvényt ír alá hétheti kosztadósságra, 22 váltóforint fejében Vargáné részére. A zálogban hagyott tárgyak listáján szerepelt 2 pár fehér ruha, 2 lajbi, 1 trikó, egy pár csizma, egy törülköző, egy aranyos rámájú tükör, valamint a Jókai Mórtól kapott Pápai-Páritz-féle szótár is, ráadásul ezeket sosem váltotta ki többé, ezért is maradhatott fenn a zálogcédula. 

1844 februárjában Petőfi jóbarátját, Pákh Albertet kérte meg, hogy vállaljon kezességet 150 váltóforintos szállásadósságáért, amiről Osztovits azt írja, hogy az összeg barátja egyévi nevelői fizetségének egyharmadát tette ki.

A Petőfi Irodalmi Múzeum tárgyleírása szerint ezt a pénztárcát Szendrey Júlia adta emlékül férjének, Petőfi Sándornak. A kecskebőrből készült, tipikus biedermeier emléktárgy selyemmel bélelt és gyöngyhímzéssel díszített. Egyik oldalon pufók, meztelen puttó repül kezében virágcsokorral, alatta az alábbi felirat olvasható: „Petőfi Sándornak Pest 1848". Másik oldalán gyöngyből hímzett babérágak és nemzeti színű szalag látható. Fotó: Petőfi Irodalmi Múzeum

 A krónikás Petőfi éves bevételeit is ismerteti, amelyekből kiderül, hogy a költő 1845-től kezdett komolyabb bevételekre is szert tenni. A lapszerkesztői fizetés és a versei után járó honorárium 1845 végére már szemmel látható összeggé állt össze: az abban az évben megkeresett 678 pengőforint a gazdaságtörténészek által is hitelesnek elfogadott átszámítás szerint ma 4 millió 360 ezer forintnak felelne meg. 

1847-ben Petőfi már kis híján 2000 pengőt keresett, és az álomhatárt halála előtt egy évvel, 1848-ban sikerült átlépnie, amikor összesen 2285 pengő bevétele volt – ez ma 12 millió 484 ezer 955 forintot jelentene. 

A sárgult, kissé tépett szélű fólió a Versek 1842–1844 című kötet (Pest, 1844) előfizetésével kapcsolatos, a Petőfi Társaság gyűjteményében maradt fenn. Fotó: Petőfi Irodalmi Múzeum

Akkor még nem tudta, de ezzel sorsdöntő szerepet vállalt a magyarság történelmében. A zabolátlan természetű Petőfit általában vagy kedvelték vagy ki nem állhatták: erre jó példa, hogy míg Bem József a fiaként szerette, Klapka Györggyel állandóan összetűzésbe került.

SZERELMI HÁROMSZÖGBE KEVEREDETT

Petőfi életének első nagy szerelmét a Pesti Divatlap vezetőjének, Vahot Imrének a sógornője, Csapó Etelka jelentette, amikor a költő Vörösmarty közbenjárására biztos állást kapott a lapnál. A mindössze 15 éves leány azonban még a szerelmük beteljesedése előtt, 1845 elején váratlanul elhunyt.

Petőfi Sándor másfél év bánat és gyász, sikertelen érzelmi fellángolások és fájdalmas hangvételű költemények papírra vetése után ismerkedett meg későbbi feleségével, Szendrey Júliával egy nagykárolyi bálon. Az udvarlás ideje azonban végtelennek tűnt számára, mert hiába kérte meg többször a lány kezét az édesapjától, két alkalommal visszautasítást kapott.

BÁR A NEMZETI HŐS TÉNYLEG SZERELMES VOLT JÚLIÁBA, HIRTELEN FELINDULÁSBÓL MÉGIS MAJDNEM VALAKI MÁST VETT FELESÉGÜL.

1846 novemberében a heves vérmérsékletű Petőfi ugyanis épp Debrecenben járt, ahol összeismerkedett a színésznőként ragyogó népszerűségnek örvendő Prielle Kornéliával. Az elragadó hölgy olyan hatást gyakorolt rá, hogy szinte azonnal megkérte a kezét; az eljegyzést a lelkész (más források szerint a katolikus pap) közbenjárásának köszönhetően végül nem követte házasság. Petőfi másnapra meg is bánta tettét és alázatos hangú levelet írt Júliának. A szerelmes nő gyorsan megbocsátott neki és biztosította róla, hogy vár rá.

Petőfi tényleg nagyon szerelmes volt Szendrey Júliába, azonban udvarlása alatt mégis majdnem elvett egy debreceni színésznőt

Petőfi 1847. július 5-én Tompa Mihállyal kirándult a murányi várba, ahol megörökítették nevüket a várterem telefirkált ajtaján. A Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményében fellelhető ereklyét Coburg Fülöp herceg 1910-ben adományozta a Petőfi Társaságnak, miután kifűrészeltette a darabot a birtokában lévő vár dísztermének ajtajából. 

PETŐFI CSAK 1847 SZEPTEMBERÉBEN VEZETTE OLTÁR ELÉ KEDVESÉT, AKINEK HATÁSÁRA TOVÁBB GAZDAGODOTT EGYÉNISÉGE, ERŐSÖDÖTT HAZASZERETETE, ÉS LÉTREJÖTT KÖLTÉSZETÉNEK ÚJ VIRÁGKORA.

Petőfi Sándor a János vitézt hat nap és hat éjszaka alatt írta

Petőfi Sándor és Szendrey Júlia fia állítólag pont az 1848-as forradalom napján fogant, a keresztapja Arany János volt.

 Pályafutása 1848. március 15-én ért a csúcsára: a pesti forradalom (ami Petőfi napja is), a márciusi ifjak vezéreként az események egyik főszereplőjévé vált. A for­ra­dal­mat irá­nyí­tó már­ciu­si if­jak egyik ve­ze­tő­je­ként or­szá­go­san is is­mert po­li­ti­kus­ává lett.  Tag­ja volt a Pest Vá­ro­si Rend­re Ügye­lő, il­let­ve a Pest Me­gyei Köz­bá­tor­sá­gi Vá­laszt­mány­nak is, s be­lé­pett a Pest vá­ro­si nem­zet­őr­ség­be is. 

1848. ok­tó­ber 15-én a 28. hon­véd­zász­ló­alj szá­za­do­sá­vá ne­vez­ték ki. Hosszabb sza­bad­ság után, 1849. ja­nuár 17-én át­he­lyez­ték az er­dé­lyi had­se­reg­hez, ahol Bem se­géd­tiszt­je lett, s részt vett a Sze­lin­dek­től Dé­váig tar­tó vissza­vo­nu­lás­ban. Ezt kö­ve­tően fu­tár­ként Deb­re­cen­be ment, ahol össze­ve­szett Mé­szá­ros Lá­zár ha­dügy­mi­nisz­ter­rel, s le­mon­dott rang­já­ról. Már­cius ele­jén Med­gye­sen is­mét je­lent­ke­zett Bem­nél, részt vett a már­cius 2–3-i med­gye­si üt­kö­zet­ben. Újabb fu­tár­utak után áp­ri­lis 1-jén Bem is­mét szá­za­dos­sá és se­géd­tiszt­jé­vé ne­vez­te ki. Áp­ri­lis 8-án meg­kap­ta a Ma­gyar Ka­to­nai Ér­dem­rend 3. osz­tá­lyát. Részt vett Bem 1849. áp­ri­lis–má­ju­si bán­sá­gi had­já­ra­tá­ban, má­jus 3-án Bem őr­naggyá ne­vez­te ki, azon­ban egy újabb deb­re­ce­ni fu­tá­rút so­rán össze­ve­szett Klap­ka György he­lyet­tes ha­dügy­mi­nisz­ter­rel, s má­jus 6-án le­kö­szönt rang­já­ról. Ezt kö­ve­tően ap­ja ha­lá­la miatt Bu­da­pest­re uta­zott, itt Klap­ka há­zi őri­zet­be té­tet­te, de Gör­gei Ar­túr ha­dügy­mi­nisz­ter és fő­ve­zér uta­sí­tá­sá­ra elen­ged­te. Jú­lius ele­jén el­hagy­ta Pes­tet, Me­ző­be­rény­be ment, ahon­nan jú­lius 18-án Er­dély­be uta­zott. Jú­lius 25-én Be­re­cken ta­lál­ko­zott Bem­mel, aki is­mét kí­sé­re­té­be osz­tot­ta be, de 30-án meg­til­tot­ta ne­ki, hogy csat­la­koz­zon a Se­ges­vár fe­lé in­du­ló se­reg­hez. Pe­tő­fi en­nek el­le­né­re részt vett a 31-i üt­kö­zet­ben, s me­ne­kü­lés köz­ben hő­si ha­lált halt. 

Petőfi Sándor és Szendrey Júlia boldogságáról. 

Petőfi Sándor és Szendrey Júlia életének legboldogabb fejezete minden bizonnyal a koltói kastélyhoz kötődik, ahol Teleki Sándor gróf jóvoltából több, mint hat hetes nászútjukat töltötték. 

Mintha a képzelet után alkotta volna a természet, olyan szép a táj az egykori partiumi településen, Koltón, ahol áll egy kedves kis barokk kastély, amely több titkot rejt magában, mint azt a látogató gondolná. A mai napig a falai között őrzi Petőfi Sándor és Szendrey Júlia hitvesi ágyát, Júlia hímzőasztalát és a kastély azon ablakát is, ahonnan az ifjú pár a hegyekre látott. A két művészlélek tollának nyomán pedig átérezhetjük a koltói helyszínen átélt napok hangulatát. 

Regényes esküvő, csodálatos mézeshetek.

Pontosan egy évvel megismerkedésük után, ugyanazon a napon fogadtak örök hűséget egymásnak a szerelmesek Erdődön, a vár kápolnájában. A meghitt esküvőről Petőfi Úti leveleiben tárulkozik ki: ...„Esküvőnk középkori regényességgel ment végbe: az erdődi vár kápolnájában korán reggel. Szerettünk volna, én is, menyasszonyom is, helyhez és alkalomhoz illő, komoly és ünnepélyes arcot ölteni, de sehogy sem sikerült, folyvást mosolyogtunk egymásra, s ha én olyan szépen mosolyogtam, mint menyasszonyom, ugy esküszöm neked, hogy egy angyalfestő képiró előtt a legtökéletesebb mintául szolgálhattam volna. Amint az esküvési hókusz-pókusznak vége lett, rögtön kocsira ültünk, s vágtattunk ide Koltóra. Ez egy kis falu Kővár vidékén, a Láposvölgyben, Nagy-Bányától egy órányira délre...” 

Az esküvő után útnak indultak, azonban félúton Koltó felé a kocsijuk kereke eltört, nem tudták folytatni útjukat. Júlia csak mosolygott a bajon, írja, de Petőfi félre vonult, nehogy az új menyecske meghallja, és hosszan, keservesen, cifrán káromkodott mérgében. Nagybányán, fogadóban telt tehát az első éjszaka: „... házasságom első éjét a fogadóban! Nem hiába vagyok a csárdák költője.”

 A friss házasok végül megérkeztek Koltóra, Teleki Sándor gróf kastélyába, melyet maga a gróf engedett át ez időre a költőnek. Csak egy idős szakácsnő maradt az épületben, ő is csak Teleki előrelátásának köszönhetően, mivel a költő teljesen üres házat akart volna. De Teleki kigúnyolta kedvesen: „A szakács marad a feleségével, mert asszony nélkül nem hagyom nődet, s ennetek is csak kell, mert turbékolásból nem éltek meg." 

Közel két hónapot töltöttek itt. Ez volt a költő életének legboldogabb ideje, „a milyen boldogságot halandó álmodni és elbirni csak képes" – írja Petőfi Úti leveleiben. Júlia naplója szintén a révbe érésről, az asszonyi szerelem valós megéléséről tanúskodik.….„Csak mióta asszony vagyok, ismerem az élet legédesebb örömeit és legkeserűbb bánatát. Mióta határképen két élet áll előttem, jóban rosszban; ezóta értem tökéletesen, mi az: boldog lenni! csak ezóta foghatom föl az élet legszebb, legistenibb oldalát. Én szeretek, s mikor látom hogy szerelmemmel boldogíthatom férjemet, nem jut eszembe aggódni a jövőn, bizonyosnak hiszem egész életünk boldogságát; isten előtt tett esküm dönthetlen biztositékul tetszik előttem, hogy gyönyöreim a végtelenségbe nyúlhatnak, és a jelen fényességével vonom be a mérhetlen hosszuságú jövőt, mig az ragyog a többi életek között, mint csillag az éj sötétjében. Nem féltem azt, hogy homály boríthatja el, mig férjemnek mosolyát vagy nyájas tekintetét láthatom. És illyen most bánatom is; szintolly határtalan, mint örömem, szintolly sötét, dúló, mint fénylő, éltető boldogságom" – írja Júlia Koltón, szeptember 22-én kelt naplóbejegyzésében. 

A mézeshetek alatt Petőfi 28 költeményt írt, közöttük egyikét a leggyönyörűbb elégiáknak, a Szeptember végén címűt. A verseket a szenvedély és a túláradó boldogság hatja át, mégis mintegy látomásként megjelennek soraiban a kételyek is. Az elmúlás árnya ott lebeg a koltói kastély idillikus kertjében. 

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok... 

Egészen borzongató érzés a koltói kastélyparkban sétálni. Mintha Petőfi és Júlia szelleme kísérné a látogatót. Petőfi például igen szeretett üldögélni egy kőasztal mellett, a somfa árnyékában, ahonnét jó kilátás nyílt a máramarosi bércekre. A feliratokból és a magyarázatokból kiderült, hogy ez a somfa már nem ugyanaz, de magról nőtt, szintén somfa, és most már ez őrzi a költő emlékét. 

A híres somfa 1997-ig tartott ki. Az utolsó zöld ága, amely a kivágáskor még életben volt, azóta elszáradt, és most a kastély nagy kilátó teraszának sarkában őrzik. 

A kastélyban látható Júlia eredeti hímzőasztalkája is. Ezen elmerengtem: a korabeli leírások szerint Júlia ugyan nyilván az akkori elvek szerint lett felnevelve, nőiesen öltözködött és úgy is viselkedett, szelíd, nőies foglalatosságai voltak, mint hímzés, olvasás, zongorázás, nyelvtanulás, naplóírás. De ugyanakkor azt is tudni lehet, hogy lázadó természetű volt: haját levágatta rövidre, mialatt a többi lány hosszú loknikat viselt. Ő gyakran pantallót vett, és még a szivart is kipróbálta... (Tudjuk, hogy Júlia is verselt, és később mesék fordításával foglalkozott. Ő adta ki elsőként Andersen meséit magyarul.) 

Mindezek ellenére Júlia mégis elhozta a hímzéséhez, varrásához szükséges asztalkáját Koltóra. Később, 1848. márciusi napjaiban nemzeti színekből varrt főkötőt magának, Sándornak pedig kokárdát készített. A hálószobában ott látható egy ágy, az eredeti rózsafaágy másolata. Felette festmény, egy kolozsvári festőművésznő készítette. Az idegenvezető hölgytől tudjuk meg, hogy a festőnőt a költő iránti tiszteleten kívül megihlette az üveges szekrényben őrzött lila selyemruha is, amely Júlia egyik viseletének másolata. 

„Oh, csak tudnám őt úgy szeretni, mint mennyire szerettetni érdemel!" 

Petőfi Sándor és Szendrey Júlia 1846. szeptember 8-án találkozott először a nagykárolyi megyebálon. A 17 éves Júlia a kor kívánalmainak megfelelően igazi, bátor férfiról álmodott, leginkább a szellem emberéről. Így keltette fel érdeklődését a körülötte esetlenül forgolódó költő, akinek valószínűleg csak a nevét ismerte. Júlia nem lobbant azonnal szerelemre, idő kellett, míg érzései kialakultak. „Oh, csak tudnám őt úgy szeretni, mint mennyire szerettetni érdemel!" – írja Júlia 1846 szeptemberében nagykárolyi barátnőjének, Térey Marinak. Levelében így ír a költő még erdődi látogatásáról: 

...."Az a Petőfi gonosz egy fiu: oly szenvedélyesen tud az emberre nézni, hogy vigyázzon a baloldalára, különben annak ugy is tüzes lakosa fellázad ellene, és azt a száraz, hosszu, ily eseteknél tehetetlen házőrt ugy kiveti onnan, hogy idő kell hozzá, mig ismét részt vehet az uralkodásban. Ezt nekem előbb senki sem mondta, tehát ugy egy kicsit majd elkéstem a vigyázassál. (Most veszem észre, hogy még nem mondtam meg, hogy a házőr alatt az észt értem.).." 

Petőfi Orlay Petrics Somához írta 1846 decemberében - „Szatmárban egy olyan lyánykát ismertem meg, amilyen Párizsnak is sok volna, a George Sandok hazájának, nem pedig Szatmárnak, az ólmos fütykösök termőföldének. És én szeretem e lyánykát, és ő szeret engem, és mi boldogok vagyunk, és talán még boldogabbak is leszünk, mert meglehet, hogy mielőtt a most születendő év meghal, mi igy fogjuk egymást szólitani: ›Hallod, kedves feleségem?... Hallom, édes férjem” 

Hozzátartozik a történethez, hogy Petőfi Sándor a beteljesült bizonyosság előtt igen könnyen szerelemre lobbant a szép és tehetséges hölgyek iránt. Híres epizódja életének, Prielle Kornélia színésznő iránti fellángolása. A színésznő Petőfi 1846-os debreceni látogatásakor az akkor már elismert költő versét – „A virágnak megtiltani nem lehet” – improvizálta előadásába, és ezzel annyira elragadtatta, hogy az ifjú géniusz azonnal feleségül kérte. A frigynek csak az szabott gátat, hogy más felekezethez tartoztak, így románcuk megpecsételéséhez nem találtak papot. Prielle Kornélia „Ismeretségem Petőfivel” című elbeszélésében írta meg találkozásukat. (Koszorú,1879, I.kötet, 386–409.) 

A feleségek felesége 

Szendrey Júlia tizennyolc évesen lett az ország első költőjének felesége, ám extatikus boldogsága nem tartott sokáig. Házasságuk második évében gyermekük született, a fiatalasszony hét és fél hónappal később pedig megözvegyült. Egyedül maradt, s mint a nemzeti nimbusz özvegye nézett szembe a közvéleménnyel, ami nem volt kíméletes irányába. A korabeli társadalom szemében Júlia korántsem felelt meg a tökéletes feleség mintaképének: merész volt és szabados, férfiruhát viselt, szivarozott és a férfiakkal együtt poharazott. 

Ady Endre a "végzet asszonya" bélyeget sütötte rá, amikor "erdődi George Sand"-nak nevezte. A fiatalasszony is alkotott, és meglepően jól írt, a mézeshetekről szóló, merésznek ítélt naplóját pedig maga a férj javítgatta a pongyolaságoktól, mielőtt azok 1847 őszén Jókai Mór lelkes ajánlásával megjelentek volna az Életképek című lapban. 

A szabadságharc idején gyűlni kezdtek a viharfelhők, és ezzel párhuzamosan a fiatalasszony naplójában melankolikus hangvételre váltott. Az olvasó akár azt gondolhatná, hogy a sorok a költő eltűnése után íródtak: „Mint utósó föllobbanása a leégett gyertyának, mielőtt végképen elalunnék, mint utósó csilláma az életnek a haldokló szemében, mielőtt azt örökre behúnyná, úgy tetszik előttem e szép derült őszi reggel.” 

Míg Petőfi Bem oldalán küzdött a szabadságért, addig felesége Tordán, majd Kolozsváron várta kisfiukkal. Júlia nem viselte jól a tehetetlenség maró érzését, amelybe kényszerült: „Oh, hogy el nem süllyeszt a szégyen! Nem vagyok képes egyébre, nem engednek a körülmények szerelmemért többet tenni, mint szépen itthon ülni, kötni és főzni, foltozni és rántásokat keverni!” 

Petőfi 1849-ben július 31-én, 26 évesen ismeretlen körülmények között elesett a segesvári csatában. Júlia előtt állt még az egész élet. Hogy mi történt vele ezt követően, miért vált belőle a közvélemény előtt „hűtlen özvegy”, arra majd visszatérek. 

(Forrás:Tóth Mária Franciska útinaplja, mfortster,OSZK)