Szent Borbála (3. század – 306. körül)

Borbála napi népszokások, hiedelmek, történetek

Az életéről szóló legendák több változatban terjedtek el, amelyek több ponton ellentmondanak egymásnak. Neve a „pogány” jelentésű Barbarus név nőnemű megfelelője.

Született: Antióchia 3 század

Meghalt: Nikomédia, 306 k

Ünnepe: December 4.

A 313-as Milánói rendelet előtt élt.

Szt. Borbála legendája a következőkben foglalható össze:

Kis Ázsia tartományának Nikodémia városában élt egy Dioscuros nevű, görög származású nagyon gazdag de pogány ember. Egyetlen gyermeke a rendkívül szépségű és éles eszű Borbála, Ő volt atyjának büszkesége és minden reménye.

Tudományokban jártas mesterekkel taníttatta, hogy tehetségének megfelelő képzésben részesüljön. Dioscuros gyűlölte a keresztényeket. Ezért nagy gondot fordított arra, hogy leánya a keresztényekkel ne érintkezhessen, és tanaikkal meg ne ismerkedjen.

Mikor Borbála már nagyobb lett, Dioscuros egy tornyot építtetett, azt nagy kényelemmel berendeztette, tehát lakásául a tornyot jelölte ki, amely később a börtöne lett. Csak tanítóival és szolgáival érintkezhetett, és a tornyot el nem hagyhatta.

Dioscurosnak leányával nagy tervei voltak. Az volt a szándéka, hogy később férjhez adja egy pogány gazdag úr fiához. Borbála a sok éves magányában Isten kegyelméből mégis módot talált arra, hogy a kereszténységet megismerhesse és megkeresztelkedhessen. Keresztény hitének tanúságaként atyja távollétében börtöne – a torony – falán a két meglévő ablak mellé egy harmadikat is kivágatott a Szentháromság tiszteletére. Krisztus erőt öntött Borbála lelkébe, s hogy ne féljen társnőnek adta mellé Juliannát.

Atyja hosszú távollétéből hazatérve egy előkelő pogány férfival kívánta összeházasítani, amelyet Borbála azzal tagadott meg, hogy bevallotta atyjának, távollétében keresztény és Jézus jegyese lett.

Dioscuros nagy haragra gerjedt és meg akarta ölni leányát, akinek sikerült elmenekülnie. Dioscuros tovább üldözte, és amikor Borbála egy szikla alá ért, az megnyílt előtte és egy barlangban talált menedéket. A kegyetlen apa tovább kerestette leányát egy pásztor árulta el hol rejtőzik, apja elfogta és átadta a városbírónak. Borbála halálának napja előtti éjszaka egy angyal részesítette szentáldozásban. A városbíró a kereszténnyé lett Borbálát szörnyű kínzásoknak vetette alá. Meztelen testét megkorbácsolta, tüzes fáklyával kínozta. A nép borzadva nézte e rettenetes kínzást. Borbála buzgó imában kérte Istent, hogy Ő, aki az eget sűrű felhőkkel képes borítani, fedje be és tegye láthatatlanná a testét, hogy ne legyen gúny és nevetség tárgya a pogányok előtt. A szűz könyörgését Isten meghallgatta és a kínpadon sűrű felhők ereszkedtek alá, védték meztelen testét a kíváncsiak bámészkodó tekintetétől. Amikor Dioscuros látta, lányát maga ment fel a kínpadra és saját kezével fejezte le gyermekét. Ám amikor hazafelé tartott villámcsapás áldozata lett.

Borbálát egy keresztény, Valentinus temette el a vele együtt lefejezett Juliannával együtt, sírja hamarosan csodatévő hellyé változott.

Mivel legendája a villámlással kötődik össze, kultusza különösen az olyan szakmákkal forrott össze, amelyek a robbanással, tűzzel valamilyen kapcsolatban állnak. A róla szóló 15. századi francia munkák közül az egyikben neki tulajdonított 13 csoda egy része arra a hitre épült, hogy tisztelői nem halnak meg gyónás és a betegek kenete felvétele nélkül. 

A művészek gyakran ábrázolták úgy, hogy kezében cibórium (kehely), amely felett ostyát tart. A keresztény kultúrkörben, Magyarországon is, gazdag néphagyománykincs kapcsolódik nevéhez. Legendája alapján, amelyben megkínzásától a mennyből leszálló tűz szabadította meg, hozzá a jó vagy szép halálért imádkoznak. 

Ezért a veszélyes mesterséget űzők, a tüzérek, hegymászók, harangöntők,  a bányászok, és a tűzoltók védőszentje lett. Szent Katalinnal együtt a hajadon lányok pártfogójának tekintették.

A Borbála napi hiedelmek és szokások hasonlóak a Luca napéhoz, de a magyar nyelvterületen csak szórványosan terjedtek el.

Középkori gonosz- és halálűző szerepét különös rítus és hiedelem őrzi Csíkjenőfalván. A 19. század utolsó nagy kolerajárványának idején hét éjjel hét Borbála nevű leány szőtt, szabott és varrt bal kezével egy férfiinget és gatyát. Majd felöltöztettek vele egy karót és a falu végére állították, hogy a kolera megijedjen tőle és elmenjen.

Jellemzőek erre a napra a női munkatilalmak: nem szabad fonni. A Mura-vidéken azért nem nyúltak a rokkához, mert „Borbála bedobná az ablakon az orsót, a fonál kóccá válna, és a marhák lábára tekeredne, azok pedig megsántulnának.

"Nem szabadott varrni sem, akárcsak Lucakor, „mert bevarrnák a tyúkok fenekét." 

Söpörni sem szabad, mert elsöpörnék a szerencsét. Néhol szokásban volt, hogy Borbála estéjén 13 ház szegletéről meszet, vakolatot vakartak, s a vakarékot a tyúkok közé dobták, hogy annyi tojást tojjanak a tyúkok, ahány porszem hullott közéjük a vakarékból.

A boszorkányok a hagyomány szerint ezen a napon szerezték meg a rontáshoz szükséges ruhadarabokat, így tilos volt a ruhát kint hagyni. Ajándékozni és bármit kölcsönadni is tiltott volt, mert az elvinné a szerencsét a háztól. 

Akárcsak az egész téli ünnepkörben, Borbála-napkor sem hoz szerencsét a házra a női látogató, ha mégis odatévedne, seprűvel kell kiverni. Vannak erre a napra javasolt tevékenységek, így Göcsejben a tollfosztás, egyes baranyai falvakban pedig a borfejtés. A fiúk Borbála napkor is jártak kotyolni. Borbálakor csíráztattak búzát, mely karácsonyra kizöldülve a következő év termésére jósolt. E napon gyümölcságat tettek vízbe amely, ha karácsonyra kizöldült a leány közeli férjhezmenetelére jósolt.

De van ám minékünk saját Borbála-legendánk is! Ez némileg pikánsabb történet. Hallottál már Ekebontó Borbáláról? 

A mese igazi tanulsága az, hogy egyesek az égvilágon semmiből nem tanulnak semmit. Például nem bírnak leszokni a rágalmazásról, mások meg rendre bedőlnek nekik, mondván, hogy nem zörög a haraszt…

Bonfini (1434-1502) – aki jó pénzért, jól kicifrázva megírta Mátyás király élettörténetét – egy Borbáláról is hagyott ránk egy jó kis mesét. Ennek az a magva, hogy a hölgy, akit Füzér Borbálának nevez, Ecseg várának a birtokosa volt, akit az erkölcstelen életmódja miatt igen nagy közutálat övezett. A pletyka szerint a forró vérű úrhölgy a vár körül megforduló férfiakat magához hívatta, és „aki heves asszonyi indulatainak csillapításában jeleskedett”, az kapott ajándékba egy ekéből kifogott ökröt. Így lett a gúnyneve Ekebontó Borbála.

És most lássuk, hogy a rágalom hogyan öröklődik.......

Mert a közutálat az közutálat, és ha épp valaki mást utálunk, simán rá lehet húzni arra is a korábbi rágalmazást.

Az 1796-ban a Győrben megjelent, Sokféle című ismeretterjesztő lapban a sztorit már így tálalja a szerző, Sándor István: "....Zsigmondnak, magyarországi királynak s egyben római császárnak hitvese Borbála volt, Cillei grófnak a leánya, s húga annak az Ulrik grófnak, aki miatt Hunyadi Lászlót kivégezték. 

Ez a királyné olyan buja és fajtalan életű volt, hogy a férje, Zsigmond király kénytelen volt őt fogva tartani. Ö a férfiak között rangra nem tekintett, hanem csupán az izmos erőre, úgyhogy midőn a király hol a törökök, hol a csehek ellen harcolt, addig a királynénak „tágas mezeje vala az ő testi kívánságit megelégíteni”. A király távollétében a Diósgyőri várban mulatott. Az ottani népeknél e „királynénak az emlékezete még most is fenn vagyon, kik őtet nem másként, hanem csak Ekerontó Borbályának nevezik”.

Az igazság azonban egész más volt.....

CILLEI BORBÁLA, LUXEMBURGI ZSIGMOND FELESÉGE. 

A köztudatban a királyné többnyire bűnös asszonyként szerepel, ami elsősorban a róla és családjáról szóló rosszindulatú pletykáknak köszönhető. Valójában ő és rokonai hibáikkal és erényeikkel együtt semmiben sem különböztek a velük egy szinten álló korabeli családoktól. Mindenesetre Zsigmond királlyal elhitették, hogy felesége megcsalja, és emiatt rövid időre 1419-ben száműzte magától. Később visszafogadta, de a magyar rendek soha nem bocsátottak meg neki. 

A kegyvesztettség oka abban is kereshető, hogy a Hunyadiak és a Habsburgok mind a Cillei család régi ellenségei voltak, így nekik érdekükben állt a királyné hűtlenségéről szóló pletykák terjesztése. 

Fiai nem születtek, egyetlen gyermeke, Luxemburgi Erzsébet azonban magyar királyné lett. Ő és családja is számos birtok felett rendelkezett, ezért kölcsöneivel magát az eladósodott Zsigmond királyt is tudták segíteni, és emiatt, egyfajta viszonzásképpen, Cillei Hermann és a fia, Frigyes is tagja lehetett a Sárkány Lovagrendnek. Férje halála után előbb Lengyelországba ment, majd Csehországban telepedett le, és ott élt haláláig. A Cilleiek Mária királynő uralkodása idején szerezték első magyarországi birtokaikat a Zágráb vármegyei Szamoborban. A család igazi felemelkedése édesapjának köszönhető, aki népes családot tudhatott magáénak, hiszen három fia és három lánya volt, és közülük Borbála volt a legkisebb. Édesanyja négyéves korában meghalt. A nikápolyi csata után Cillei Hermann jelentős katonai és pénzügyi segítséget adott Zsigmondnak, aki ezzel volt képes stabilizálni a csatavesztés miatt kialakult súlyos belpolitikai válságot. Borbála ebben a miliőben nevelkedett és készült a királynéi szerepre, hiszen az édesapjának elkötelezett király kilencéves korában eljegyezte. 

Amit Zsigmond és felesége kapcsolatáról elfogulatlan forrásokból meg lehet tudni, az egyáltalán nem támasztja alá a királynéról szóló hagyományosan elítélő képet. Ez a negatív kép két fő forrásból táplálkozott: egyrészt, hogy nem tudott fiút szülni, másrészt pedig, hogy családja, a Cilleiek Ausztriában a Habsburgokkal, Magyarországon pedig a Hunyadiakkal kerültek konfliktusba, ami a királyné megítélésére is rossz fényt vetett.

 Zsigmond 1401 őszén jegyezte el Borbálát, 1405. december 6-án Székesfehérvárott magyar királynévá, 1414. november 8-án Aachenben német királynévá, 1437. február 11-én Prágában cseh királynévá koronázták. Magyar királynévá koronázásának érdekessége, hogy nem a királynéi, hanem a Szent Koronával koronázták meg. Elkísérte férjét a konstanzi zsinatra, de később Zsigmond visszaküldte Magyarországra. 1419 elején feltételezett házasságtörése miatt Zsigmond Nagyváradra száműzte, majd az év végén mégis kibékült vele, és 1424-ben nekiadta a felvidéki bányavárosokat. 1437-ben saját veje ellen tört, és a magyar-cseh koronát Ulászló lengyel király kezére akarta játszani. Emiatt Albert, Zsigmond utóda fogságra vetette, és mint fogoly kísérte Pozsonyig férjének holttestét. Albert király a megkoronáztatása után szabadon bocsátotta Borbálát, aki Lengyelországba menekült. Mivel a magyar rendek nem engedték meg, hogy az országba visszatérjen, s a lengyelek sem szívesen látták, Csehországba vonult, ahol Melnik várában élt még 12 évig, 1451. július 11-én halt meg. 

Alkímiával foglalkozott, elsajátította a laboratóriumi ismereteknek a számára hasznos részét, majd különböző anyagokból mindenféle ötvözeteket készített, melyek hol ezüsthöz, hol aranyhoz hasonlítottak, és ezekkel sok hiszékeny kereskedőt becsapott, sőt tönkretett.

***

1408. december 12-én alapította meg Luxemburgi Zsigmond magyar király és Cillei Borbála királyné a Sárkányrendet, mely az uralkodói hatalom támogatására, illetőleg a belső széthúzás megszüntetése érdekében jött létre, nemzetközi térhódításával párhuzamosan pedig egyfajta kitüntetéssé vált. 

A középkori lovagrendek története a szentföldi keresztes háborúk és az Ibériai-félszigeten zajló reconquista koráig nyúlik vissza, ugyanakkor a Luxemburgi Zsigmond és más uralkodók által alapított kései társaságok az elődökhöz képest számos lényeges eltérést mutattak. A templomos, az ispotályos, vagy a német lovagok tömörülésének legfőbb célja a keresztény hit fegyveres erővel való terjesztése és védelme volt, amely „küldetés” katonai fegyelmet és szigorú szerzetesi regula szerinti életmódot követelt a csatlakozóktól. 

Az „eredeti” lovagrendekben megfogalmazott alapértékek (például a kereszténység oltalmazása, vagy az erkölcsök tisztelete) természetesen a 14. század közepétől elterjedő királyi alapítású társaságokban is fontosnak számítottak, ám a szerveződés valódi célja és a tagok köre gyökeresen megváltozott. 

A különféle fantáziadús jelképeket használó „új” lovagrendeket már azért hívták életre, hogy támaszt nyújtsanak az uralkodói hatalomnak, aminek következtében e társaságokba a legbefolyásosabb főurak és udvari méltóságok kaptak meghívást.

A közhiedelem szerint a máig komoly presztízzsel bíró angol Térdszalag Rend (1348) volt az első ilyen királyi alapítású lovagi társaság, ám a valóságban a magyar Károly Róbert (ur. 1308-1342) által létrehozott, ám rövid életűnek bizonyuló Szent György-rend (1326) már két évtizeddel korábban létrejött. E példák nyomán a 14-15. század folyamán számos hasonló szövetség (például az Aranygyapjas Rend, a Pólyarend, vagy az Elefánt Rend) alakult szerte Európában, melyek között Luxemburgi Zsigmond révén egy magyar alapítású társaság, a Sárkányrend is előkelő helyet foglalt el. 

Amint az az elnevezésből is kitűnik, az 1408. december 12-én létrehozott szövetség a Károly Róbert-féle lovagrend tradícióihoz nyúlt vissza, hiszen mindkettő társaság neve az egyik legnépszerűbb középkori legendára, Szent György és a sárkány harcára utalt. 

Első pillantásra meglepő lehet a Sárkányrend névválasztása, hiszen a történetben, valamint a Zsigmond és Cillei Borbála által kiadott alapítólevélben a sárkány a bűnöket és a keresztény hit ellenségeit szimbolizálja. Úgy tűnhet, a lovagrend tagjai e jelképválasztással a Sátán szolgálatára esküdtek fel, a fenevad összeszabdalt teste, „vértelen hasítéka” azonban éppen a gonosz legyőzésére és a vörös kereszt megjelenésével a hit diadalára utalt. 

Részlet a Sárkányrend alapítóleveléből: 

„...tiszta szándékunk és törekvésünk jeléül és jelképéül, a körré görbült sárkány jelét vagyis képét, amint farkát nyaka köré tekeri és háta közepén hosszában feje és orra elejétől farka végéig fel van hasítva s a vére vesztése miatt fehér és vértelen hasíték belső széle mentén hosszában elhelyezett vörös keresztet visel, hasonlót ahhoz, amilyen vörös keresztet fehér mezőben magának a dicső György vértanúnak zászlaja alatt vitézkedők szoktak viselni, hordani és használni, mi magunk is választjuk…”

Az 1408. december 12-én kiadott oklevél tehát egy egyházi ihletésű, ám nagyon is világi rendet hozott létre, mely a részletesen leírt „szent célokon” túl jóval nagyobb hangsúlyt fektetett Luxemburgi Zsigmond politikai ambícióinak megvalósítására. 

A királyt az ország leghatalmasabb bárói korábban fogságba vetették, szabadulása után pedig gyakorlatilag a Garai-Cillei-liga „gyámsága” alatt kormányozhatott, így elsődleges szándéka saját mozgásterének kiszélesítése volt. Zsigmond külföldi bizalmasainak, például Stiborici Stibornak, vagy Ozorai Pipónak magas pozíciókba helyezése és az 1405. évi városi törvények mellett a 24 taggal megalakuló Sárkányrend szintén ezt a célt szolgálta. A királyi pár által meghívott 22 férfi között olyan nagy hatalmú urak szerepeltek, mint Cillei Hermann gróf (Zsigmond apósa), Garai Miklós nádor, a fent említett Stiborici Stibor vajda, Szécsi Miklós tárnokmester, vagy Lazarevics István szerb despota (ur. 1389-1427), akik az alapítólevél tanúsága szerint a belépéssel bárói címet nyertek. 

A rendnek Cillei Borbála királyné is teljes jogú tagja volt és később más nők is felvételt nyertek a társaságba, amiben az is szerepet játszhatott, hogy az uralkodó leánya öröklési jogát is igyekezett elismertetni szövetségeseivel. 

A lovagrend arra is kiváló lehetőséget szolgáltatott, hogy Zsigmond szorosabbra vonja Magyarország és az oszmánok ellen küzdő déli ütközőállamok kapcsolatait: ezt a szerb despota mellett Hervoja bosnyák vajda, illetőleg II. Vlad havasalföldi vajda (ur. 1436-1442/1443-1447) meghívása is ékesen bizonyítja. A Sárkányrend igen hamar kinőtte az alapítólevélben szabott kereteket: 1409-ben, V. Albert herceg (későbbi magyar király), valamint 23 osztrák és stájer főúr csatlakozásával a taglétszám a duplájára emelkedett, Zsigmond német, majd cseh királlyá koronázása után pedig a társaság nemzetközi jelentőséget nyert.

 Az 1433-ban császári címet szerző uralkodó Aragóniától Litvániáig számos koronás főt hívott meg a Sárkányrendbe, mely ezáltal egyfajta kitüntetéssé vált. 

A rend növekedésével a jelvények is osztályokba tagolódtak: a bárói címmel jutalmazottak aranyból készült, keresztről függő sárkányt viseltek, míg a lovagi cím birtokosai csupán egy sárkányt ábrázoló kitüntetést hordhattak. 

A korban szokatlan módon maga Luxemburgi Zsigmond is bevonta uralkodói szimbólumai közé a társaság jelvényeit, a Sárkányrendnek azonban így sem tudott hosszú életet biztosítani. 1437-ben bekövetkező halálával a társaság hanyatlásnak indult, jóllehet, a 15. század során még I. Albert, Hunyadi Mátyás (ur. 1458-1490) és III. Frigyes német-római császár (ur. 1440-1493) is adományozta, illetve viselte a lovagrend jelképeit.