A nándorfehérvári diadal (1456)
A nándorfehérvári diadal a magyar történelem egyik legdicsőbb nagy győzelme volt, melyhez talán csak a pozsonyi csata (907), az egri várvédés (1552), vagy a isaszegi ütközet (1849) hősies helytállása mérhető. Nándorfehérvárnál ugyanis éppen ma 568 éve, július 4 és 22 közt a Hunyadi János és Kapisztrán János vezette magyar seregek hatalmas oszmán túlerő ellenében védték meg az ország déli kapuját. A bravúros siker révén a Magyar Királyság és vele Európa is hét teljes évtizedre menekült meg a török invázióktól.
A magyar diadal már csak az erőviszonyok miatt is hihetetlennek tűnt: bár a török sereg pontos nagyságáról – az oszmánoknál jellemző, létszámra vonatkozó nyilvántartások pontatlansága miatt – kevés információnk van, ám szekunder források (Kapisztrán, Bonfini, Thúróczi), korabeli leírások és feljegyzések alapján a II. Mehmed vezette főerő és az ahhoz csatlakozó balkáni segéderő összlétszáma legalább 50 ezer körüli lehetett. Velük szemben egy alig 7 ezer fős várőrség, egy 12 ezres Hunyadi-Kórógyi magánhad állt, amihez ugyan Kapisztrán János tudott még egy sebtiben toborzott parasztsereget hozzátenni, ám ez a keresztes paraszthad 18 ezer létszáma ellenére bizonytalan harcértékkel rendelkezett. A tény, hogy a csata egy kritikus pillanatában ez a sereg váratlanul felbukkanva át tudott kelni a Száván, meglepve a törököket és elvonva a vártól lovasságukat, mindenkit meglepő fordulatként lett a csata fontos momentuma (amit viszont senki nem látott előre és még Hunyadit is nagyon meglepte).
Hunyadí János 1407-1456
Ami a várostrom előzményeit illeti: a Magyar Királyságot az 1456-os esztendő egy nehéz korszakában találta, melyet a széthúzás jellemzett. Egyik oldalon a Habsburg hívek álltak, akik az akkoriban 16 éves V. Lászlót támogatták, a másikon pedig a kormányzói posztról frissen lemondott (1453) Hunyadi Jánost követték, mert benne bíztak az ország töröktől való megmentését illetően. Ekkoriban Hunyadi mint országos főkapitány komoly hatalmat tartott kezében: birtokolta például a szlavón bán és temesi ispán címeket és ő igazgatta a délvidéki királyi várakat is. Ezek közül a Duna – Száva összefolyásnál fekvő Nándorfehérvár (ma: Belgrád) volt a legfontosabb, melyet az ország kapujának is tartottak [lásd lenti térkép]. Hunyadi hatalma azonban sokakban keltett visszatetszést, mert túlzásnak érezték mérhetetlen gazdagodását (birtok harácsolását) és cím-halmozását. Bár a nép szinte egyöntetűen tisztelte, a nemesség nagyobbik hányada nem kívánta követni a török elleni harcokban. Pedig a veszély egyre súlyosabbá vált: a délvidéken a török már a dunai határvonalat fenyegette.
Az összefogásra nagy szükség lett volna: az 1451-ben hatalomra került II. Mehmed ugyanis a Magyar Királyság megtámadására készült. Ennek előzményeként 1454-ben megszállta a határainktól délre elterülő Szerb Királyságot, Magyarországra űzve annak uralkodóját, Barankovics Györgyöt. Később a szultán 1456 tavaszán hatalmas sereg összegyűjtésébe kezdett, melynek legnagyobb harcértékű részét a ruméliai lovasság és a 7 nagy ostrom-ágyúból (illetve 24 kisebb ágyúból) álló tüzérség jelentette. Az oszmán sereg összlétszámára vonatkozóan 30 ezertől 70 ezerig terjedően akadnak becslések (utóbbit illetően 40 ezer reguláris és 30 ezer irreguláris erőt feltételezve), ám a kettő közti 40-50 ezres létszám a leginkább valószínű. A török haderő 1456 május elsején indult meg hosszú útjára, Nándorfehérvárhoz.
Az ostrom küszöbén (1455 áprilisában) III. Kallixtusz néven új pápa kezdte meg pontifikátusát Rómában (Alfonso Borgia), aki elődeihez képest komolyabban vette a törökök jelentette veszélyt. Figyelemmel kísérve az oszmánok balkáni terjeszkedését két döntésével is segíteni próbálta a kereszténység védekezését: egyrészt Magyarországra küldte Juan Carvajal bíborost és Kapisztrán János prédikátort, hogy a parasztság körében toborozzanak a török elleni harchoz, másrészt a csata előtt 3 héttel kiadott Bulla orationum (Imabulla) nevű rendeletében a csatára készülők biztatására – imákkal való segítésére - szólította fel Európa templomait (a déli harangozás elrendelésével).
Nándoefehérvár napjainkban
Ami a magyarok felkészülését illeti: Hunyadi János ugyan mindent elkövetett az előkészületek megtételére (haderő-összevonást rendelt el, kinevezte sógorát, Szilágyi Mihályt Nándorfehérvár élére, vármegerősítésekről döntött … stb), ám a korábbiakban említett széthúzás miatt kevesen követték. Egyedül Kórógyi János macsói bán küldött katonákat a vár megvédéséhez és Kapisztránék toborzása jelentett némi reményt egy nagyobb sereg össze-verbuválására.
Az ostrom és diadal
A hatalmas török had 1456 július 4-én érkezett Nándorfehérvár alá. A szultán azonnal ágyúzásra adott parancsot, így a 7 nagyobb ostromágyú, a 27 kisebb löveg és a 300 tarack folyamatos tűzzel árasztotta el a várfalakat. A török nagyvezír, Veli Mehmed közben – gondolva egy esetleges magyar felmentő-sereg megérkezésére – egy dunai hajózár kialakítását rendelte el. Batogliu 200 hajóból álló kordont hozott létre Zimonynál.
Hunyadi 12 ezres sereggel indult a vár felmentésére, ám északról közeledve a hajózár feltörésének problémájával találta szemben magát. A küzdelem azonban gyors sikerrel zárult, így a főkapitány jelentős utánpótlást (élelmet) tudott a védőkhöz juttatni. Később a Hunyadi vezette fősereg sikeresen bejutott a várba, ami a csata első nagy fordulópontját jelentette. Közben Kapisztrán is befejezte toborzó-útját és a csata napján 18 ezresre duzzadt seregével a Duna mentén (annak jobb partján) szintén Nándorfehérvárhoz közeledett.
II. Mehmed az ostrom 17. napján vált türelmetlenné és egy mindent eldönteni kész nagy rohamra adott parancsot. A július 21-én kibontakozó nagy oszmán támadás kevésen múlott: a külső várfalnak már 5 pontján is ott lengedezett a lófarkas zászló, amikorra sikerült a janicsárokat visszavonulásra kényszeríteni. A csatának ebben a szakaszában számtalan hősies cselekedet segítette a magyarokat. Az egyik ilyen történet Antonio Bonfini nevéhez köthető, aki egy törököt mélybe rántó hős magyar katonáról írt a csatáról megemlékezve. Az említett vitéz állítólag hősi halált halt, amikor a várra lófarkas-félholdas zászlót kitűzni akaró törököt magával rántva a mélybe zuhant. A leírás valóságtartalmát azóta sokan vizsgálták, de valódi mérföldkövet Döbrentei Gábor 1824-ben megírt cikke hozott, melyben a királyi tanácsos igazolta, hogy akkoriban valóban harcolt egy Dugovics Titusz nevű katona, aki tényleg önfeláldozóan küzdött Nándorfehérvárnál.
A csata szempontjából lényeges változást azonban csak Kapisztrán seregének felbukkanása hozott, mely az ostrom második nagy fordulatát jelentette.
Kapisztrán János a nándorfehérvári csatában (ismeretlen festő műve) A bátor szerzetes kereszttel a kezében állt a hadak élén. Előbb egy csónakból (a Száván átkelve), majd legelöl buzdította embereit
A derék prédikátor ugyanis 18 ezres paraszthadával váratlanul átkelt a Száván és megtámadta II. Mehmed seregét. A hadmozdulat mindenkit meglepett, maga Hunyadi sem várta ezt a sikert és kezdettől alábecsülte a Kapisztrán vezette parasztsereget. (A korszakban a gyalogos paraszt-alakulatok harcértéke messze alatta maradt a nemesi lovas-hadakénak.)
A szultánt a váratlan hadmozdulat - az előretörők jelentős létszáma miatt - megtévesztette és válaszul a parasztsereg ellen indította a teljes anatóliai lovasságot. Ezzel nagy hibát követett el, mert védtelenül hagyta ostromágyúit. Ezt a váratlanul adódó lehetőséget használta ki Hunyadi, aki látva a török lovasság távolodását, parancsot adott a várból való kitörésre és az oszmán ágyúk elfoglalására.
Az ágyúkat elfoglaló magyar katonák ezután saját tüzérségükkel kezdték lőni az oszmánokat. A csata ezzel nagyrészt el is dőlt: az anatóliai hadtest a keresztesek és a várból kiáramló magyar lovasok közé szorult, miközben II. Mehmed elvesztette összes ágyúját és a janicsár-tábor is veszélybe került. Bár a ruméliai hadtest még ütőképes maradt, önmagában ezzel már nem lehetett sikeresen ostromra indulni. A szultán számára nem maradt más, mint a visszavonulást elrendelő parancs kiadása.
Nándorfehérvár megmenekült és ezzel Európa feje fölöl is elhárult egy időre a veszély. Az oszmánok csak 65 évvel később, 1521-ben támadták meg újra a Duna-parti várat, mely sajnos ekkor már nem tudott ellenállni óriási túlerejüknek. 1456-ban azonban még Hunyadi nevét hálával emlegette a magyarság, amit Nándorfehérvár hőse már sajnos nem élvezhetett, mert a csata utáni pestisben (1456 augusztus 11-én) meghalt. Diadalma történelmünk része lett éppen ma 568 éve.