A nemzeti összetartozás napja
A nemzeti összetartozás napját, a trianoni békeszerződés napján, június 4-én tartjuk.
Az Országgyűlés 2010. május 31-én nyilvánította június 4-ét, a trianoni békeszerződés aláírásának napját a nemzeti összetartozás napjává. A trianoni békeszerződés kimondta, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlott, ennek következményeként Magyarország területe 283 ezer négyzetkilométerről 93 ezerre, lakossága 18,2 millióról 7,6 millióra csökkent. A magyar állam elvesztette területének mintegy kétharmadát, iparának 38, nemzeti jövedelmének 67 százalékát.
Magyarország az 1914-1918 között zajló I. világháborúban az Osztrák-Magyar monarchia tagjaként a Német birodalom oldalán, a végül vesztes oldalon vett részt. Hazánk területén ebben az időben számos, jelentős arányt képviselő kisebbség (pl. német, román, szlovák) élt. A velünk szomszédos országok azonban éppen az antant oldalán, ellenünk vettek részt a háborúban, ráadásul mindezért ezért komoly, a hazánk rovására történő területi ígéretet is kaptak a nyugati hatalmaktól. Mindezek mellett a győztesek, stratégiai szempontjaik alapján is eleve több, kisebb, szétszabdalt állam „létrejöttében” voltak érdekeltek a térségben. Ennek két okát is szokás említeni: egyrészt ezzel az újdonsült „szomszédok” között állandósítottak egy nemzeti alapú konfliktust; másrészt pedig nem maradt olyan közép-kelet-európai birodalom, amely vetélytársa lehetett volna bármely nyugati országnak.
Az említett szempontok tükrében borítékolható volt, hogy Magyarország jelentős területi veszteségek és egyéb komoly áldozatok nélkül nem fogja a háborút lezáró békediktátumokat megúszni. Az a tervezet azonban, ami az ország területének több mint kétharmadára, lakosságának pedig több mint felére vonatkozóan az országtól való elszakítást, és a szomszédos államokhoz csatolást irányozta elő, felháborítóan igazságtalan és eltúlzott volt. A magyar békeküldöttség elnöke, gróf Apponyi Albert védőbeszédében – melyben az összes jelentős szempontot igyekezett felsorakoztatni a határrendezés tervezetével szemben, kompromisszumos megoldásokat, (például településenkénti népszavazásokat) kínálva – így fogalmazott: „…ha Magyarország abba a helyzetbe állíttatnék, hogy választania kellene ennek a békének az elfogadása vagy aláírásának visszautasítása között, úgy tulajdonképpen azt a kérdést kellene feltennie magának: legyen-e öngyilkos azért, hogy nem ne haljon meg.” A grófról és a beszédről egy rövidfilm is készült A beszéd – Apponyi a magyar ügy védelmében címmel. A döntés legfőbb irányai azonban már vélhetően 1919 nyarán megszülettek a győztesek részéről, vagy legalábbis kellőképpen el voltak már kötelezve a velük szövetséges román, szerb és csehszlovák felek irányába. 1919 szeptemberében már kisebbségi egyezményeket is kötöttek a környező országokkal, melyben lefektették, hogy minden polgárt törvény előtti egyenlőség, szabad nyelvhasználat, és vallási, oktatási téren önálló helyi önkormányzat és szintén a saját nyelven való tanulás joga illet meg. Az elmúlt száz év sajnos bebizonyította, hogy ezekben az esetekben a szerződések betartatása nem volt annyira szigorú, mint például velünk szemben.
Az eredeti szerződés-tervezethez képest egyedül Sopron és környéke vonatkozásában sikerült később elérni, hogy 1921 decemberében népszavazás döntsön arról, hogy Ausztriához, vagy Magyarországhoz szeretnének-e tartozni. Azzal, hogy végül Magyarország mellett döntöttek, Sopron elnyerte a „hűség városa” címet. Ezzel az apró, magyar szempontból pozitív fejleménnyel együtt is tény, hogy nem sikerült érdemi változást elérni. A magyar szempontból tragikus békediktátumot a magyar közélet másodvonalához tartozó Drasche-Lázár Alfréd, valamint Benárd Ágost népjóléti miniszter írták alá 1920. június 4-én 16:32-kor a franciaországi versailles-i Trianon kastélyban. Utóbbi, a békeszerződés tartalma elleni szimbolikus tiltakozásul állva írta alá a dokumentumot.
Az új határok meghatározása során a nyugati nagyhatalmak részéről a legfőbb hangoztatott elv és cél az etnikai homogenitás volt, vagyis, hogy az államokat túlnyomórészt a saját nemzetiségű polgárai lakják. Ez az akkori Magyar Királyság területén – mint egyébként a nagyterületű, sok évszázada létező birodalmak esetében – kétségkívül nem állt fenn: sok kisebbség élt hazánkban. Azonban a határrendezés ezt a feszültséget a legkevésbé sem oldotta fel. A trianoni határok értelmében Magyarország kétségkívül homogénné vált, ám így a szomszédos országok, Románia, Jugoszlávia és Csehszlovákia népessége vált vegyessé. Ráadásul számos térség esetében az etnikai szempontok ennél még egyértelműbben nem érvényesültek: több, szinte teljesen magyarok által lakott, és közvetlenül a trianoni határon fekvő terület is a szomszédos államokhoz került, többek között Csallóköz Csehszlovákiához, Partium pedig Romániához. Ezek mögött a nyilvánvaló igazságtalanságok mögött elsősorban az ipari-gazdasági szempontok (mint például a vasúthálózat) írták felül az etnikai kritériumokat. A nyugati antant hatalmak (USA, Nagy-Britannia, Franciaország és Olaszország) mindenekelőtt a háborúban szövetséges, velünk szomszédos államok – és persze saját – érdekeit igyekeztek szem előtt tartani, a mi kárunkra.
Akár a nyersanyagforrások aránya, akár a vasúthálózat, vagy a kihasználatlan budapesti ipari központok felől szemléljük, elképesztő gazdasági csapás érte ezzel akkor az országot. A jeles nap kapcsán azonban elsősorban az államhatáron túlra száműzött honfitársaink sorsát vizsgáljuk. A békeszerződés értelmében a több mint 10 millió határon túlra kerülő embernek számítások szerint legalább a harmada, 3,3 millió volt magyar. Bár a szomszédos országokban a magyarok létszáma 1920 óta mára jelentősen csökkent, még ma is milliós nagyságrendben élnek ott honfitársaink. Kis túlzással elmondhatjuk magunkról, amit rajtunk kívül nem sok nemzet: hogy önmagunkkal vagyunk határosak.
Ez a történelmi előzmény és körülmény az, ami életre hívta a 2010-ben, a magyar országgyűlés által törvénybe iktatott Nemzeti összetartozás napját, ami azt fejezi ki, hogy államhatároktól függetlenül minden magyar a nemzet része:
„3. § A Magyar Köztársaság Országgyűlése kinyilvánítja, hogy a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme. Ebből kiindulva az Országgyűlés megerősíti Magyarország elkötelezettségét a magyar nemzet tagjainak és közösségeinek egymással való kapcsolatuk fenntartására és ápolására, és az Európában elfogadott gyakorlatot alapul vevő közösségi autonómia különböző formáira irányuló természetes igényének támogatására.”
A jeles napot nem is lehetett kérdés, hogy június 4-re, az ország szétszakítását deklaráló békediktátum aláírásának évfordulójára tűzték ki. A jeles nap célja a fent említetteken túl, hogy a Trianont megelőző eseményeket és a békeszerződés következményeit mindenki, de különösen a fiatalság mélyebben megismerje, valamint, hogy a külhoni magyarság helyzetének mélyebb megértése erősítse a nemzeti összetartozás érzését.
Trianon 100. évfordulójára Budapest szívében, közvetlenül az Országház mellett épült meg a Nemzeti Összetartozás Emlékhelye, a történelmi Magyarország valamennyi települését belevésve a két oldalt húzódó gránitfalakba.
Apponyi Albert, gróf (Bécs, 1846. máj. 29. – Genf, 1933. febr. 7.): politikus, miniszter, nagybirtokos, az MTA tagja (t. 1898, ig. 1908). ~ György fia. 1872-től Deák-párti, majd a Sennyey-féle konzervatív párthoz csatlakozott. 1878-tól az egyesült, majd mérsékelt ellenzéki párt vezére. 1899-ben belépett a kormánypártba (Szabadelvű Párt), 1901-től 1903-ig a képviselőház elnöke volt. 1903 végén kilépett a Szabadelvű Pártból és újból megszervezte az ellenzéki Nemzeti Pártot, 1904. nov.-ben belépett az Ellenzéki Pártok Szövetségébe, majd 1904. dec.-ben a Függetlenségi Pártba. Ettől kezdve az I. világháború végéig a párt egyik vezetője, 1906. ápr. 8-tól 1910. jan. 17-ig a koalíciós kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere. Nevéhez fűződik a nemzetiségek fokozott elnyomására irányuló iskolatörvény keresztülvitele. 1910-től a Kossuth-párt tagja, 1914-től elnöke. 1917. jún. 15-től 1918. máj. 8-ig ismét közoktatásügyi miniszter. Az I. világháború után a m. békedelegáció vezetője volt. 1920-tól mint képviselő a legitimista ellenzék vezérszónoka. 1923-tól haláláig Mo. fődelegátusa a Népszövetségben. 1893-tól a Kisfaludy Társ. tagja. Kitűnt nagy nyelvtudásával és szónoki képességével, amelyet a trianoni békeszerződés revíziójáért folytatott harc szolgálatába állított.
