Hősök vasárnapja – Magyar hősök napja
Hősök vasárnapja – Magyar hősök napja Május utolsó vasárnapja
Az 1. világháború addig méreteiben nem tapasztalt borzalmas áldozatokat követelt. Abele Ferenc báró osztrák–magyar vezérkari alezredes 1915. július 19-én gróf Tisza István miniszterelnökhöz írt levelében kezdeményezte: „Az országgyűlés már most hozzon törvényt, amellyel az állam minden községében (…) kőemléket állít, amelyre (…) elesett hőseit névszerint bevési…”. Abele alezredes kezdeményezéséhez 1916-ban elnyerte Zita királyné támogatását is.
báró Ábele Ferenc vezérkari alezredes
Ilyen előzmények után született meg az 1917. évi VIII. törvénycikk, amely elrendelte: ".. mindazok, akik a most dúló háborúban a hadra kelt sereg kötelékében híven teljesítették kötelességeiket, a nemzet osztatlan, hálás elismerésére váltak érdemesekké. Őrizze meg a késő utókor hálás kegyelettel azok áldott emlékezetét, akik életükkel adóztak a veszélyben forgó haza védelmében. (…) Minden község (város anyagi erejének megfelelő, méltó emléken örökíti meg mindazoknak a nevét, akik lakói közül a most dúló háborúban a hazáért életüket áldozták fel."
Az emlékművek állítása már a háború alatt elkezdődött.
Az 1925. évi XIV. törvénycikk május utolsó vasárnapját, mint a Hősök Emlékünnepét nemzeti ünneppé nyilvánította. A megemlékezések húsz éven át országszerte hasonló koreográfia szerint történtek. Az egyes felekezetek gyász istentiszteletet tartottak a hősökért, majd az ünnep a temetőben a hősök sírjainál vagy/és a hősi emlékműnél koszorúzással, emlékbeszédekkel, a nagyobb településeken esetenként katonai díszelgéssel folytatódott. Az ünnepségeken részt vettek a helyi elöljáróságok, az egyházak, a honvédség, a rendvédelmi szervezetek, a bajtársi egyesületek, a tanintézetek, a különböző szakmai szervezetek képviselői és természetesen a helyi lakosság minden rendű és rangú tagjai. Az megemlékezések fényét szavalatok, versmondások, énekkarok emelték. A főhajtásban az egész magyar társadalom érdekelt volt, hiszen aligha létezett olyan család, amelyiknek ne veszett volna oda valakije a világháborúban.
A magyar hősök emlékkövének avatása 1929-ben / Zempléni Múzeum, Szerencs – képeslapok
A két világháború között úgyszólván az ország egész területét lefedték a hősi emlékművek. Helyenként akár több is felállításra került, a különféle felekezetek, iskolák, szakmai szervezetek, egyes katonai csapattestek szerint. Alakjuk, kivitelük, anyaguk, művészi színvonaluk az illető közösség anyagi erejének, izlésének függvényében igen változatos, a szerényebb emléktáblától a domborműig, vagy akár a monumentális figurális szoborig terjed.
1942 tavaszától belügyminiszteri és honvédelmi miniszteri rendeletre a 2. világháború hőseinek nevei is felkerültek az emlékművekre, a megemlékezés immár őket is megillette.
1945 tavaszán szerény mértékben még megtartották a megemlékezéseket, de a kommunista diktatúra kiépültével már csak a győztes szovjet Vörös Hadseregnek lehettek hősei. Magyar hősökre való emlékezésről szó sem lehetett.
1945-óta 1989. május 29-én, Szekszárdon emlékeztek meg elsőként hőseinkről. Az 1990-es évektől azután országszerte újra megtartották a hősök vasárnapi megemlékezéseket, de hivatalosan nem számított nemzeti ünnepnek.
A 2001. évi LXIII. törvény tette ismét hivatalos állami ünneppé május utolsó vasárnapját. ezúttal, mint a Magyar Hősök Napját. Egyúttal a megemlékezést a két világháború halottain túl kiterjesztette mindazokra, akik valaha akár katonaként, akár civilként a magyar hazáért áldozták életüket.
Győrszabadhegy, József A. u. I. vh. emlékmű