Himnuszunk születésnapját ünnepeljük

A magyar kultúra napját 1989 óta ünnepeljük január 22-én annak emlékére, hogy a kézirat tanúsága szerint Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tisztázta le Szatmárcsekén a Himnusz kéziratát. 

_{Kölcsey Ferenc Hymnus című versének eredeti kézirata a szécsényi Kubinyi Ferenc Múzeumban 2015. január 23-án (Fotó: MTI/Komka Péter)}

Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én tisztázta le a Himnusz kéziratát egy nagyobb kéziratcsomag részeként, amelybe a költő folyamatosan másolta be verseit, nem végleges változatokat, hanem tisztázatokat, amelyekben néhol javítások is vannak.A csomag valamikor az 1830-as évek végén eltűnt, és megkezdte több mint száz évig tartó lappangó útját. Kölcsey 1838-ban bekövetkezett halála után a Magyar Tudományos Akadémia tárgyalásokat kezdett a költő sógornőjével, özv. Kölcsey Ádámné Szuhány Josephine-nal a kéziratok megvásárlásáról. Kölcsey ugyanis unokaöccsére, a Parainesis Kölcsey Kálmánjára hagyta kéziratainak jelentős részét. A kéziratcsomag végül nem lett az Akadémia tulajdona, de másé sem, a család tulajdonában maradt, és különböző leszármazások, öröklődés folytán végül László Magdához került. Azt nem tudjuk, hogyan került aztán az irat László Magdától Szenes Magdához, még az sem lehetetlen, hogy a két hölgy azonos személy. Tény azonban, hogy a kéziratcsomagot 1946 decemberében az Országos Széchényi Könyvtár Szenes Magdától megvásárolta, sőt azóta további kisebb kéziratcsomag részeket is, amelyeket külön jelzet alatt, külön őriznek, de filológiailag pontosan rekonstruálható, hogy valaha ezek is a nagy kéziratcsomagban voltak.Kölcsey két lapra írta a Himnuszt. A sérülés, amely mindkét fólión látszik, nem lángégés, hanem úgynevezett tintamarás. Nem Kölcsey tintája okozhatta, az Országos Széchényi Könyvtár restaurátor szakembereinek véleménye szerint savas tinta ömlött a papír szélére. 

Megzenésítésére 1844-ben írtak ki pályázatot, amelyet Erkel Ferenc, a pesti Nemzeti Színház karmestere nyert meg. Pályaművét 1844. július 2-án mutatták be a Nemzeti Színházban a zeneszerző vezényletével. Szélesebb nyilvánosság előtt 1844. augusztus 10-én énekelték először az Óbudai Hajógyárban a Széchenyi gőzös vízre bocsátásakor, hivatalos állami ünnepségen először 1848. augusztus 20-án csendült fel.

Kölcsey Ferenc 

Kölcsey hat évesen veszti el édesapját. Eztán a debreceni Református Kollégiumba kerül. Hét esztendős, amikor – súlyos himlőfertőzés következtében – elveszti fél szeme világát, 12 évesen pedig már anyja sírjánál áll. A serdülő ifjú nevelésének gondjait a Kollégiumban fontos tisztséget betöltő rokona, Pécsy Imre vállalja magára, s ennek a véletlennek is tulajdonítható, hogy a könyvek közé temetkező diák társainál szabadabban válogathat a tanintézet híres könyvtárában. 

 18 évesen a kor irodalmi vezéreivel, így Kazinczy Ferenccel is személyes kapcsolatba kerül. A latinul, németül és franciául tudó, s most már görögül tanuló fiatalemberen tanárai érett kollégát látnak. Tehetségét és tudását elismerendő felajánlják neki a katedrát, ám azt visszautasítja. Dacos döntésében szabadságvágya is szerepet játszott. Előbb álmosdi, majd szatmárcsekei birtokára vonul vissza, ám a gazdálkodó poétáról ekkor már mindenki tud. 

Kölcsey a nyelvújítás ügye mellé áll, amikor a neológus Kazinczyt a Mondolat című gúnyiratban támadó ortológusok ellen Szemere Pállal együtt megírja a Felelet a Mondolatra című pamfletet (1815). 

Legigényesebb kritikáit Csokonai és Berzsenyi költészetéről írja. Csokonait még akkor tanulta meg tisztelni, amikor a debreceni kollégium diákja volt. Berzsenyi nagyságára pedig Kazinczy hívta fel a figyelmét. 

A Kazinczyval való szakítás után Kölcsey évekre elhallgat. 1817 után alig néhány levél maradt fenn ebből az időszakból, és verset is mindössze egy tucatnyit ír 1823-ig. 

Kölcsey költészetének csúcsait az 1823-as keletű Himnusz és a Vanitatum Vanitas című versek jelzik. 1823. január 22-én tisztázta le Hymnus című költeményét, amely az Auróra című folyóiratban jelent meg 1829-ben, a cenzúra miatt A magyar nép zivataros századaiból alcímmel. Művét 1844-ben Erkel Ferenc zenésítette meg, és 1903-ban lett az ország hivatalos himnusza.

Az 1823 januárjában születő Himnusz nemcsak poétikai, hanem lélektani értelemben is fordulópontot jelez. A vers azt a – magyar reformáció irodalmában már a XVII. században közhellyé vált – felfogást tükrözi, miszerint a magyarságot saját bűneiért érte Isten büntetése. Ugyanakkor merőben új az a gondolati elem, amely szerint "megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt". 

A Himnusz születése után néhány hónappal írja Kölcsey a magyar líra egyik legsötétebb tónusú darabját, a Vanitatum Vanitas-t. 

A Szatmár megyei politikai közéletnek az 1820-as évek végén tapasztalható megélénkülése, a reformeszméket képviselő ellenzék előretörése megteremti a feltételeit és a szükségességét annak, hogy egy olyan nagy formátumú férfiú, mint Kölcsey Ferenc, aktívan bekapcsolódjon a közéletbe. 1827-ben meghal Ádám nevű öccse, s a költő erkölcsi kötelességének érzi, hogy a súlyos adottságokkal küszködő, gyámolítás nélkül maradt özvegyet és árvát gondjaiba vegye. Mivel saját gazdasága is a csőd szélén áll, nem utasíthatja vissza az ajánlatot, hogy rendszeres fizetésért közszolgálatot vállaljon. 

A diéta 

Rokona, Kende Zsigmond, a megye alispánja megbízásából korábban is vállalt már vármegyei feladatokat: részt vett különböző összeírásokban és beszédeket is írt Kende számára. Hivatásszerűen azonban csak ekkor kapcsolódik be a helyi politikába: aljegyzőként, majd jegyzőként vesz részt a vármegye gyűlésein. 1829-ben elkészül A Szatmár megyei adózó nép állapotáról című klasszikus szociográfiai munkájával, amelyben részben mások által készített bizottsági jelentéseket foglal határozott koncepciójú, egységes műbe. A felvidéki koleralázadás miatt csaknem egyéves halaszást szenvedő országgyűlés 1832 végén nyílik meg Pozsonyban, s Kölcsey Országgyűlési Naplója az itt zajló események dokumentuma lesz. Az a két esztendő, amelyet a költő Pozsonyban tölt, épp oly sorsdöntő lesz pályáján, mint az ország történelmében. Követtársai csakhamar az ellenzék egyik vezéralakjaként tisztelik az elvhűségével, kivételes joga műveltségével és politikai érzékével kitűnő, fáradhatatlan szónokot. Pedig Kölcseynek egyáltalán nincsenek vezérszerepre törő ambíciói. 1834 végén kénytelen lemondani követi tisztéről, mert megyéje az eredeti követutasítást megváltoztatva nem hagyja, hogy tovább harcoljon a jobbágyok szabadságjogaiért. 

Az országos politikától való visszavonulásának azonban nem ez az egyetlen oka. Attól is szenved, hogy a politikai munka miatt magába kell fojtania tudományos és szépírói ambícióit, és fél, hogy anyagi helyzete és javíthatatlanná válik gazdaságának elhanyagolása miatt. Visszavonulása előtt még azzal a gondolattal is kacérkodik, hogy elfogadja a neki felajánlott akadémiai főtitkári tisztséget, s ily módon Pestre, az irodalmi élet centrumába költözve, életre kelthetné ifjúkora dédelgetett álmait. 1835 elején azonban, amikor Szatmárcsekére visszatérve megvalósíthatná egyéni terveit, tudomásul kell vennie, hogy az országos ügyek és a politizálás szenvedélye már soha többé nem fogják nyugodni hagyni. Hazatérése után rövid időn belül három vármegye is szeretné megnyerni országgyűlési követének, s ő azzal a feltétellel, hogy saját radikális programját képviselheti, örömmel vállalná a megbízatást. A bécsi kormány ügynökei azonban tudomást szereznek készülődéséről, s a legtörvénytelenebb eszközöktől sem riadnak vissza, hogy megakadályozzák Pozsonyba való visszatérését. 1836-tól, miután Bécs önkényesen berekeszti az országgyűlést és megindítja támadását a magyar ellenzék élvonala ellen, Kölcsey mégsem csupán a helyi közéletbe kapcsolódik vissza, hanem a perbe fogott politikus társai felmentéséért vívott küzdelemben is oroszlánrészt vállal. Országos tiltakozó akciót szervez a letartóztatott Kossuth Lajos és az országgyűlési fiatalok kiszabadításáért, s emellett – Deák Ferenccel együtt – vállalja a felségsértéssel vádolt Wesselényi Miklós báró jogi védelmében. 

Azok az évek, amelyekben Kölcsey hivatásos politikusként tevékenykedett, kevés alkalmat kínáltak írói terveinek megvalósításához. Ebben az időszakban, viszonylag kevés, ám annál jelentősebb, maradandóbb értékű művek kerülnek ki keze alól (Huszt, Zrínyi dala, Búcsú az országos rendektől, Parainesis). 

A Wesselényi-per végét már nem érhette meg. Egy enyhe meghűlés ágynak döntötte, s egy héttel később meghalt. A csónakos fejfáiról nevezetes szatmárcsekei temető legmagasabb helyére építették Kölcsey Ferenc síremlékét. A Gerendai Antal tervezte hat köroszlopos, felül párkánnyal egybefogott síremlék közepén hasábtalapzaton áll egy Kölcsey feliratos, címeres urna. A költő testét 1838. augusztus 25-én abba a kriptába temették, ahol öccse, Kölcsey Ádám aludta örök álmát. 

A faluban sokáig járta a szóbeszéd, hogy halálában Bécs is jelentős szerepet vállalt, mivel túl izgágának tartották a Kossuthtal barátkozó Kölcseyt. A helyi legendárium még ma is tartja: 1840-ben a faluba érkezett 24 vasas német a sírt kihantolni. Állítólag felségsértésre, hazaárulásra utaló iratok után kutattak. Üres kézzel távoztak.

Magyarország himnusza

Isten, áldd meg a magyart,
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!

Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.

Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.

Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villamidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.

Hányszor zengett ajkain
Ozmán vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám, kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!

Bújt az üldözött s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett, s nem lelé
Honját a hazában,
Bércre hág, és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger felette.

Vár állott, most kőhalom;
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virúl
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvák hő szeméből!

Szánd meg, isten, a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!

„Ne legyen kultúra magyarság és magyarság kultúra nélkül.” (Kodály Zoltán)