Szent Erzsébet

“Meg kell örvendeztetnünk az embereket” – vallotta Árpád-házi Szent Erzsébet, a középkor egyik legismertebb és legkedveltebb szentje, akit évszázadok óta nagy tisztelet övez és sok nemzet saját szentjeként tiszteli.

Ma ünnepeljük Árpád-házi Szent Erzsébet, a pékek, a koldusok, az ártatlanul üldözöttek, a csipkeverők védőszentjének ünnepét.

Szent Erzsébet napjának ünnepét 1670-ben vették föl a római naptárba temetésének napjára, majd az 1969. évi naptárreform alkalmával áthelyezték november 17-ére, halálának napjára, Magyarországon azonban változatlanul temetése napján emlékezünk rá.                

“Sz. Erzsébet tisztelete főkép Magyarhonban, hol ő világot látott, vert gyökeret. Természetes is az, hogy sz. Erzsébet életének és szentté avattatásának hire a legélénkebb örömre s csodálkozásra ragadta azon országot, mely e nagy szentet különösen magáénak mondhatta.”                                                                               

Árpád-házi Szent Erzsébet (Magyarországi Szent Erzsébet, német nyelvterületen gyakorta Türingiai Szent Erzsébet – Heilige Elisabeth von Thüringen) utolsó Árpád-házi uralkodó, II. András király (III. Béla másodszülött fia) és merániai Gertrúd (IV. Andechsi Bertold isztriai és krajinai őrgróf és merániai herceg leánya) harmadik gyermekeként 1207. július 7-én született (születési dátuma feltehetőleg nem pontos). 

Négyéves korában eljegyezték                    

I. Hermann thüringiai őrgróf legidősebb fiával, ettől kezdve Eisenachban, majd Wartburgban nevelkedett. Amikor betegeskedő vőlegénye meghalt, némi politikai huzavona után annak Lajos nevű öccsével – Erzsébet legkedvesebb gyermekkori játszótársával – jegyezték el. Az esküvőre 1221-ben került sor, és a boldog házasságból néhány év alatt három gyermek született. 

Első gyermekének születése után menedékhelyet alapított árva gyerekek részére, szegényeket segített. 

Második gyermeke születése után hálából 28 ágyas kórházat alapított, ahol maga is segített a betegápolásban. 

Hatására férje korában szokatlanul igazságos elöljáró lett, Caesarius így ír róla: “Alattvalói számára boldog idők következtek. Rablás, betörés és erőszakos cselekmények esetében nem volt tekintettel a személyre. A gyilkost, akár lovag, akár nemes, akár paraszt volt, úgy ítélte meg, ahogy megérdemelte.”

A szerelmes fiatalasszony minden szokást felrúgva imádott férje mellett ült a lakomákon, elkísérte vadászatokra, fogadásokra. Amikor férje, IV. Lajos türingiai tartománygróf 1225-ben hadba vonult, a tartomány kormányzását feleségére bízta. Erzsébet az éhínség kitörésekor a vár szinte teljes élelmiszer-készletét szétosztotta a szegények között, amit családtagjai pazarlásnak tartottak, de Lajos jóváhagyta döntéseit. 

Férje 1227-ben keresztes háborúba vonult II. Frigyes császár oldalán, útközben meghalt, két nappal később született harmadik gyermekét sem láthatta. Erzsébet élete ettől kezdve üldözések és megaláztatások sorozata. 

A húszéves özvegy nem volt hajlandó lemondani fia fejedelmi jogairól, ezért sógorai mindenétől megfosztották. Az egyébként is szegénységre vágyakozó asszony titokban elhagyta Wartburgot, kenyerét fonással kereste, gyermekeit ékszerei eladásából neveltette. Hányattatásai ellenére sem tért haza Magyarországra, és az őt házassági szándékkal megkereső II. Frigyes császárt is kikosarazta. 

“Azt sem akarta, hogy úrnőnek szólítsák szolgálói, akik nagyon szegények és alacsony sorból valók voltak, hanem csak így, tegezve: „Te, Erzsébet.” És maga mellé ültette szolgálóit, és saját csészéjéből etette őket. 

Egy alkalommal Irmengard szolgálólány így szólt: „Ön miáltalunk gondoskodik arról, hogy érdemeket szerezzen, de a mi érdekünket nem veszi figyelembe, így ki kell bírnunk, hogy önnel együtt együnk és az oldalán üljünk.” Erre Boldog Erzsébet így felelt: „Lámcsak, ide kell ülnöd az ölembe”, és az ölébe ültette Irmengardot.” (Magyarország virága. 13. századi források Árpád-házi Szent Erzsébet életéről) Gyóntatója és védelmezője, Marburgi Konrád ferences utasításai szerint igyekezett egy kolostori szabályok szerint élő, de fogadalmat nem tett apácákból álló, jótékonyságot és betegápolást gyakorló szerzetet létrehozni. 

Ő honosította meg Németországban Assisi Szent Ferenc harmadrendjét, ettől kezdve egyszerű szürke köntösben járt. (Szent Erzsébet élete szinte teljesen párhuzamban futott assisi Szent Ferencével, aki 1192 körül született és 1223. október 3-án halt meg.) 

1231 novemberében megbetegedett, utolsó napjaiban mindenét szétosztotta, és még ő vigasztalta az ágya mellett virrasztókat. Erzsébet három nappal előbb megmondta halálának napját, végül alig 24 évesen, 1231. november 17-én halt meg Marburgban. 

“És bár Boldog Erzsébet teste a halála órájától kezdve négy napig feküdt temetetlenül, semmiféle, a test belsejéből támadó bűz, mint más halottaknál ez lenni szokott, nem áradt ki belőle, sőt olyan aromás illatot árasztott, amely felüdíteni látszott az ember lelkét.”

A személyéhez fűződő legendák közül a leghíresebb a rózsák legendája, ezért gyakran ábrázolják kötényéből kikandikáló, gyönyörű rózsákkal. A történet szerint éppen a szegényekhez tartott kenyérrel teli kötényével, amikor sógora feltartóztatta, látni akarta, mit visz. Csak annyit válaszolt: rózsákat. S csodák csodájára, amikor a fukar rokon a kötényébe nézett, csak rózsákat látott. 

Marburgi sírja fölé templomot emeltek, ez a német gótika első megmaradt emléke. A sírnál történt számos csodálatos esemény miatt már 1235-ben szentté avatták. A középkor egyik legismertebb és legkedveltebb szentjét évszázadok óta nagy tisztelet övezi, sok nemzet saját szentjeként tiszteli. 

“A női eszmény megtestesülése” – írta róla Sík Sándor. Kultusza Magyarországon is hamar elterjedt, az első templomot bátyja, IV. Béla építtette tiszteletére Kápolnán. Számos templom – a leghíresebb a kassai Szent Erzsébet-dóm és a budapesti Szent Erzsébet-templom a Rózsák terén – és kórház viseli nevét.

Cultura Magazin