Győri csata

Történelmi közhelyeink egyike az utolsó nemesi felkelés csúfos kudarcaként emlegetni az 1809-es győri csatát, amelyet Napóleon hadai ellen magyarok és osztrákok vívtak. Ebben harcoltak utoljára az egyes vármegyék által felállított nemesi csapatok, ez volt a napóleoni háborúk egyetlen magyarországi ütközete. A vereséget azonban nem a vitézség hiánya, hanem a francia túlerő és a hadvezetési hibái okozták.  

Győri vitézség

Napóleon az asperni csatavesztés után arra törekedett, hogy az Itáliából kivont osztrák erők ne egyesülhessenek a Duna bal partján állomásozókkal, viszont ő maga osztrák helyszínre vihesse itáliai csapatait. E célból indított támadást 1809. májusában Bécs ellen, majd Győr irányában. A császárváros elfoglalása után adta ki az úgynevezett schönbrunni kiáltványt, amelyben felszólítja a magyarokat, hogy szakadjanak el a Habsburg-háztól, és alakítsanak nemzeti királyságot. Erre - mint tudjuk - nem került sor, sőt még a kiáltvány kiadása előtt nemesi felkelést, inszurrekciót hirdettek meg, a maga nemében az utolsót. 

János osztrák főherceg - magyar és cseh királyi herceg - Itáliából kivont csapatai erőltetett menetben vonultak Graz irányából a dunai átkelőhelyek felé. Nyomukban jártak az itáliai alkirály, Eugene Beauharnais csapatai. A franciák Bécs felől a Duna bal- és jobb partján lévő osztrák csapatokat akarták kettéválasztani. Először Pápánál találkoztak János főherceg csapataival, de az utóbbiak észlelték a túlerőt, és feladták a várost, amelyet az idegen had ki is rabolt. 

Hamarosan Győr alá keveredtek az egymást és csatát kereső csapatok. Itt a csata előzményeként lovas ütközet zajlott le, amelyet a győri polgárok a várból kísérhettek figyelemmel, mígnem a közelükben becsapódó ágyúgolyó "visszavonulásra" késztette őket. Nehezítette az előcsatározást, hogy a magyar és a francia huszárok hasonló uniformisba öltöztek. Ez nem volt véletlen, ugyanis a francia huszárságot Bercsényi László szervezte meg, aki Bercsényi Miklós kuruc tábornok fia volt. 

A győri csata előtti haditanács úgy döntött, hogy felveszi a küzdelmet a támadók ellen. Erre az elhatározásra pedig úgy jutottak a résztvevők, hogy az egyik osztrák főtiszt, Nugent tábornok helytelen felderítési adatok alapján mindössze 12-15 ezer főre taksálta a franciák erejét. Mivel az osztrák hadaknak és a nemesi felkelés bandériumainak létszáma elérte a 40 ezer főt (25 ezer volt a felkelő, 15 ezer az osztrák és magyar reguláris katona), úgy érezték, hogy a megfelelő túlerő birtokában megnyerhetik a csatát. 

A valóság azonban ezzel szemben az volt, hogy a franciák voltak létszámfölényben: haderejük 52 ezer főből állt. (S az sem utolsó szempont, hogy míg a nemesi felkelők kezdő harcosok, addig a franciák az addigi napóleoni háborúkban edződött tapasztalt veteránok voltak.)

Mindezt azonban nem tudták a Győr közelében, Kismegyernél végbement ütközet magyar résztvevői. A csata 1809. június 14-én zajlott le. A franciák vállalták a támadó, az osztrákok és a magyarok a védelmi szerepet. A francia csapatok a ménfőcsanaki dombokon, míg a magyarok a szabadhegyi magaslatokon foglaltak állást. A franciákat Eugéne Beauharnais mellett Marmont és Macdonald tábornokok, míg a hazaiakat János főherceg mellett Meskó József és Mecséry Dániel generálisok vezényelték.  

A csata azzal kezdődött, hogy a tüzérség össztüzet zúdított az osztrákokra és magyarokra. A tüzérségi előkészítés után megindult a francia roham, amelyet a mieink elsőre visszavertek, majd az egész arcvonalon ellenlökést hajtottak végre, a Pándzsa patakig visszaszorítva a franciákat. Az újabb támadás még erőteljesebb ágyúzással indult meg. Négy óra körül a franciák betörtek a kismegyeri majorba, de az azt védő sorkatonák bajonettel kiverték őket a falak mögül. 

Az ütközet sorsát a két szárnyon zajló események döntötték el. A déli szárnyon a franciák átkaroló hadműveletbe kezdtek, hogy bekerítsék, illetve a magyar centrum hátába kerüljenek. Mecséry tábornok csak a szemközt támadókat láthatta, a bekerítést végzőket nem. A templomdombon álló parancsnok, János főherceg viszont mindent látott, de semmit sem tett a helyzet kivédésére, és nem értesítette a magyar parancsnokot sem. A francia túlerőn kívül ez volt a második oka a csatavesztésnek. 

Szomorú sors várt a városra

A magyar lovasság rohamra indult, de ekkor a franciákat támogató tüzérség gyilkos össztüzet zúdított rájuk. A Mecséry hadosztály - amely feltorlódott a Pándzsa patak medrében - menekülni kezdett, belerohant és magával sodorta a támogatásukra felvonuló Hadik huszárdandárt is. Ugyanekkor a francia balszárnyon is elindították az átkarolást. Mivel most már nemcsak délről, hanem északról is fenyegetett a bekerítés, délután ötkor János főherceg Komárom irányába elrendelte a visszavonulást, amely fegyelmezetten ment végbe, hiszen a sereg egyben maradt. 

Egyedül a kismegyeri major védői nem tudtak visszavonulni. Este hat órára a francia tüzérség 36 ágyúja teljesen lerombolta a falakat, és a védősereg 872 katonájából már csak 103 közkatona és kilenc tiszt volt életben: így a védők letették a fegyvert. A majorért egyébként a franciák is drága árat fizettek, 650 katonájuk és 36 tisztjük esett el itt. A csatateret több mint háromezer francia és több mint hatezer magyar és osztrák katona holtteste borította. Sebesültekből is sok volt mindkét oldalon. 

A vesztes csata után a győri vár - a belső őrséget kivéve - védtelen maradt, ugyanis a vár alatti sánctáborba szorult Meskó dandár még az éjszaka folyamán sikeres kitörést hajtott végre Celldömölk irányába. A franciák június 15-én kezdték lőni a várat és a várost. A vár parancsnokát, Péchy Mihály ezredest többször felszólították a megadásra, de ő ezt kategorikusan elutasította. Június 21-én éjszaka volt a legnagyobb ágyúzás, amelynek következtében a város nagy része - köztük a legszebb épületek - romba dőlt, illetve leégett. A kétségbeesett polgárok Péchy ezredes elé járultak, hogy kezdjen tárgyalásokat a franciákkal, de a parancsnok erre csak azután volt hajlandó, hogy János főherceg értesítette: nem tudják felmenteni, ezért engedélyezi a tárgyalásokat. Mindennek eredményeképpen a vár őrsége 24-én délután négykor megkezdte az elvonulást. Később maga Napóleon is ellátogatott Győrbe, és a város védműveit leromboltatta. 

Napóleon seregei július 6-án átkeltek a Dunán, és Wagram mellett megtámadták az osztrák sereget. Hetedikén komoly erőfeszítések árán, de győztek. Az osztrák vereségben az is közrejátszott, hogy a győri csatavesztő, János főherceg lekéste az ütközetet - túl későn indult el Pozsonyból.  

A nemesi felkelés csapatait egy Székesfehérvárott megtartott szemle után feloszlatták, majd november-december folyamán minden egység visszatért vármegyéjébe, és ünnepélyes keretek között szétoszlott. 

Érdekes a Magyarországon hátrahagyott, állapotuk miatt nem szállítható francia sebesültek sorsa. A sérülteket a nagyobb városokban hagyták, nem végezték ki, még csak nem is dolgoztatták őket hosszú hadifogság keretében. Javarészük - mintegy kétezer katona - Pécsett kötött ki. Sokan közülük meghaltak az ütközeteket kísérő járványban, de a többiek, az életben maradottak bántódás nélkül hazajutottak. Kivéve kettőt, aki magyar párra lelvén itt telepedett le. A francia katonák itt tartózkodásának és haláluk emlékére a csata 100. évfordulóján 1909-ben Pécsett emlékművet adtak át. 

"...Hét­köz­na­pok hor­da­lé­ka

.....A fran­ciák győ­ri be­vo­nu­lá­sá­ról 1809. jú­nius 24-én Ko­vács Márk he­lyi diák szem­ta­nú­ként a kö­vet­ke­ző­ket ír­ta: „Fo­lyik hát hoz­zánk a szám­ta­lan ka­to­na nagy saj­tá­rok­kal, és hord­ja drá­ga jó bo­run­kat min­den nap, ke­let­től nyu­got­tig. Több az, hogy ke­nye­rün­ket is le­fog­lal­ja a pék­nél, hu­sun­kat a mé­szá­ros­nál. Min­den a ka­to­ná­ké, ne­künk jut, ha ma­rad. Igaz­ság: mink is úgy ten­nénk, ilyen eset­ben, ha gyöz­tö­sök vol­nánk.”A rusz­ti ta­nács tag­jai 1809. jú­nius 21-én ép­pen az áre­mel­ke­dé­sek miatt szük­sé­ges­nek vélt ár­li­mi­tá­ció­val vol­tak el­fog­lal­va, ami­kor egy őr­ség­ben ál­ló pol­gár­őr ti­ze­des je­len­tet­te, hogy fran­cia csa­pat tart a vá­ros fe­lé. A ma­giszt­rá­tus a bí­rót, Karl Schrei­nert és az al­jegy­zőt, Karl Klein­ra­tot bíz­ta meg az­zal, hogy a ka­puk­nál fo­gad­ják a fran­ciá­kat, és azon­nal je­lent­sék, ha azok rek­vi­rál­ni is akar­nak. Ha­ma­ro­san meg is ér­ke­zett a hír, amely sze­rint egy fran­cia ad­ju­táns őr­nagy – név sze­rint Neu­maur a 6. vér­tes­ez­red­ből – ér­ke­zett a vá­ros­ba egy had­naggyal és 86 fős le­gény­ség­gel. A ka­to­na­ság el­fog­lal­ta a ka­pu­kat, és töl­tött fegy­ve­rek­kel fel­so­ra­ko­zott a bí­ró há­za előtt. Egész pon­tos kö­ve­te­lé­sek­kel ér­kez­tek: 100 mé­rő za­bot és 50 má­zsa szé­nát igé­nyel­tek, el­len­ke­ző eset­ben ház­ról ház­ra ürí­tik ki a vá­rost – ígér­ték. Ilyen „ké­rés­nek” ter­mé­sze­te­sen nem le­he­tett el­len­sze­gül­ni. A vá­ro­si rak­tár­ban egyál­ta­lán nem volt zab, ezért a la­kos­ság adott össze ti­zen­ki­lenc mé­rő­nyi ár­pát és za­bot. Nem me­ne­kül­he­tett meg a vá­ro­si rak­tár 24 má­zsás szé­na­kész­le­te sem, ame­lyet a fran­ciák öt ko­csin el­szál­lí­tot­tak Traut­manns­dorf fe­lé.Kő­szeg ha­tá­rá­ban 1809. ok­tó­ber 27-én a meg­szállt Ma­gyaror­szá­gon rit­ka­ság­szám­ba me­nő ese­mény tör­tént. Ezen a na­pon ugyanis a Két­he­lyi-dom­bon az Itá­liai Had­se­reg kö­te­lé­ké­be tar­to­zó Fu­gie élel­me­zé­si biz­tost és Blans­che felügye­lőt dél­után négy és öt óra kö­zött a Sop­ron­ból Kő­szeg­re ve­ze­tő úton 12 fel­fegy­ver­zett rab­ló megál­lí­tot­ta és ki­fosz­tot­ta. A két fran­cia el­mon­dá­sa sze­rint mindegyik rab­ló­nál egy-egy va­dász­flin­ta és két-két pisz­toly volt. Fe­hér ka­bá­tot és ke­rek ka­la­pot vi­sel­tek, ket­tő kö­zü­lük na­gyon rosszul ola­szul be­szélt, a töb­bi né­me­tül. Az ak­ció so­rán a fran­ciák­tól el­ra­bol­ták két sze­ke­rü­ket. A zsák­mány arany­ból, ezüst­ből és ban­kó­cé­du­lák­ból állt, de eze­ken kí­vül is min­dent ma­guk­kal vit­tek, sőt még az ál­do­za­tok zse­beit is ki­for­gat­ták. A két fran­cia kára több ezer fo­rint­ra rú­gott....."

A napóleoni csata áldozatainak emlékműve

Az emlékművet a csata helyén állították fel az itt elesett hősök emlékére, a magyar, német és francia nyelvű emléktábla tanúsága szerint a nemesi felkelés oldalán 39 600 fő harcolt a francia császár 40 ezer fős seregével szemben, a két oldalon elesett vitézek száma: 3 031 fő.

A kiterjesztett szárnyú bronzturul harci kellékek halmán, a négyszögletű, süttői szürke mészkőből készült hatméteres kőobeliszk tetején áll, az emlékmű négy sarkánál egy-egy kifelé fordított, a komáromi várból hozott ágyú látható. Az emlékmű állítását széles körű gyűjtés előzte meg, az alkotást 1897. október 17-én avatták fel.

A 82-es főút melletti emlékparkban álló emlékművet a kismegyeri csata 200. évfordulója előtt nem sokkal, 2009. áprilisában megrongálták, a bronz turulszobrot fémtolvajok ellopták.

2010. június 12-én, a csata 201. évfordulója alkalmából adták át a helyreállított emlékművet, Lebó Ferenc győri szobrászművész a megkerült darabok felhasználásával alkotta újra a turulmadarat. A helyreállításhoz adományozó magánszemélyek és cégek 3,3 millió forint támogatással járultak hozzá.